A jókai cölöpös vízimalom és szabadtéri múzeum

Az oldal szerkesztés alatt áll.

Jóka mellett 23 kilométeren át folyik a Kis-Duna, amely a régió természetes határát képezi. Ez a nyugodt szakasz gyönyörű, csendes zugaival, különleges élővilágával, kitűnő táborozási helyeivel egyaránt nyújt alkalmat a pihenni, elvonulni vágyóknak, a vízi sportok vagy a kerékpárturizmus kedvelőinek. A folyó a múltban élelmet és munkát is adott a mellette élőknek. A 19. század végén több mint száz malom működött a Duna-menti síkság vizein. 1866-ban a Kis-Dunán összesen harminchét malom volt, ebből négy Jókán működött.

A  jókai cölöpös vízimalom Szlovákia figyelemreméltó technikatörténeti műemléképülete, sőt Közép-Európában is egyedülállónak tartják. Eredetileg hajómalom volt, cölöpös malommá 1899 után építették át. Egészen 1951-ig rendeltetésszerűen működött, főleg rozst őröltek benne. 1983-ban a malmot műemlékké nyilvánították.

A malom 1950-ben

A vízimalom falunk büszkesége. Nem csupán egy kiállítási helyszín, hiszen hosszú éveken át kemény munka színtere volt. Az ide látogatóknak igazi múltbéli utazásban lesz részük, megismerhetik a malomipari mesterséget és talán jobban megérthetik, miért kell tisztelnünk őseink életét, munkáját.

A malmot legutóbb 2019-ben újították fel. A malom és a skanzen egyaránt látogatható, aki időutazásra vágyik, annak mindenképpen ajánlott. A helyszín a nyári időszakban zenés rendezvényeknek is otthont ad, melyeken a zenei élmény mellett a térség gasztronómiáját és borkultúráját is megismerhetik.

Szabadtéri múzeum

A malom szomszédságában szabadtéri múzeum található, amely a falu mezőgazdasági múltját bemutató tárgyakat, eszközöket tárja az érdeklődők elé. A kiállított tárgyakat elnézne jusson eszünkbe, mennyivel könnyebb is az életünk manapság, amikor szinte minden gombnyomásra működik.

A jókai cölöpös vízimalom és szabadtéri múzeum nyitvatartása

Nyári időszak / április 1. – október 31. /:  Hétfőtől – vasárnapig  9:00 – 12.30, 13.00 – 19:00
Téli időszak / november 1. – március 31. /: Hétfőtől – vasárnapig  9:00 – 12.30, 13.00 – 16:00

Utolsó belépés: 30 perccel zárás előtt.

Kapcsolat: 0911 975 545

A szabadtéri múzeumban kiállított tárgyak, eszközök leírása

Kedves látogatók! A szabadtéri múzeumban található tárgyak QR-kóddal vannak megjelölve, amelyek segítik a tárgyak azonosítását. A QR-kód beolvasásával részletes információkhoz jutnak az adott tárgyról, illetve annak történetéről. A QR-kód beolvasásához nincs szükség speciális alkalmazásra, csak egy kamerával ellátott telefonra, legyen az akár iPhone vagy Android-készülék. A kód beolvasásának menete egyszerű:

• Nyissa meg a Kamera alkalmazást.

• Tartsa úgy a telefonját, hogy a kijelzőn a teljes QR-kód látható legyen. Nem kell lefotóznia.

• Amikor a telefon megfelelően beolvassa a QR-kódot, megjelenik egy értesítés, amely tartalmazza a kód által mutató linket. Kattintson az értesítésre, ami automatikusan átirányítja a QR-kód céloldalára.

Üdvözöljük a jókai szabadtéri múzeumban! Kellemes nézelődést kívánunk!

1. cséphadaró

A cséphadaró vagy csép a cséplőgép elterjedése előtt a cséplés legfőbb eszköze volt. Neve szláv eredetű. Magyar elnevezése, a másfélfa későbbi fejlődés eredménye. Ez utal arra, hogy egy hosszú és egy rövid rudat rögzítettek egymáshoz. A hosszabbik felét fogva a rövidebb felével ritmikusan ütötték, csépelték a gabonát amíg a szemek kihulltak.

A középkorban a parasztfelkelések idején fegyverként is használták. Ilyenkor szegekkel tették félelmetes fegyverré. A vele végzett jellegzetes mozdulatok miatt alakultak ki az alábbi kifejezések: Jár a nyelve, mint a cséphadaró. / Hadar: gyorsan beszél./ Elcsépelt – már sokszor ismételt dologra mondják. Elcsépel valakit –  valakit elver jelentéssel használják.

2. kaptafa

A kaptafa vagy kapta a láb alakját követő eszköz, melyet a cipő és egyéb lábbeli gyártásnál használnak, erre építik fel alkatrészeiből a cipőt. Anyaga hagyományosan fa, polietilén, fém. Kaptafát használnak a cipők javításánál is. A kaptafa a cipész, csizmadia és a felsőrész készítő iparosok, régebben a vargák hagyományos szerszáma. Az egy darabból készült kaptafák mellett használnak hosszabbítható, csuklós és ékes szerszámokat is.

Hagyományosan a kaptafakészítés önálló mesterség volt. A kézzel varrott drága bőrcipőkhöz a cipész méretet vett a megrendelő lábáról, majd a kész cipővel átadta a kaptafát is. A cipők nagyipari gyártásához mindenekelőtt a cipőméretek szabványosítására volt szükség. Korábban a kaptafagyártás nagyipari módon másolóesztergákon vagy marógépeken folyt, ahol egy korábban kézi munkával készült mesterdarabot egyidejűleg akár 12 példány másolására is használtak. A cipész a nyers kaptafát kézzel igazította a megrendelő lábához.

3. fűrész

A fűrész a famunka egyik fontos szerszáma. A famunka a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. A finnugor őshazában feltehetően fából készítettek majdnem minden használati tárgyat, eszközt és hajlékot. Erre vall a famunkával kapcsolatos finnugor eredetű szókincsünk is: fejsze, kés, szalu (hornyoló balta), szeg (ék), ró, vág, szel, fúr, forgács, reped, szil (szilánk), hajk (bevágás). A paraszti famunka legfontosabb szerszámai: a fejsze, a bárd, a fűrész, a fúró, a véső, a gyalu, a faragószék vagy vonószék, a faragótőke stb. Ezek egyetlen gazdaságból sem hiányozhattak. 

4. téglaöntő forma

A vályog- és téglavetők, továbbá a cserépkészítők a kibányászott és vegyített nyersanyagot formába öntve, szárítva vagy égetve, tehát bizonyos mértékig feldolgozva, átalakítva használják fel. E munka szinte kezdettől végig iparszerű, nincs közvetlen köze a földműveléshez, annál szorosabb a kapcsolata az építőiparral.

Mindhárom munkamenetre jellemző, hogy társas jellegű, családi-rokoni keretben végezve egyes szakaszai megoszthatók a két nem, illetve az egyes korosztályok között. Helyben végezhetik családonként kalákában, szakosodás esetén pedig idegen munkaerőt fogadhatnak.

5. szűrőkanál

Mázatlan, nyeles szűrőkanál, széles, sűrűn átlyukasztott kanálrésszel, rövid, vastag, korongolt nyéllel. A paraszti konyha gyakori ételének, a tésztaféléknek szűrésére használták.

6. lóvakaró

A legfontosabb lóápolási eszköz. Sohasem egyedül használjuk, hanem mindig a lókefével  együtt. Az egyik kézben fogjuk a vakarát, a másikban pedig a tartószíjjal ellátott lókefét. Széles mozdulatokkal végigkeféljük a lovat a nyaktól a törzsön át a végtagokig, egészen a patáig, és a kefét sűrű mozdulatokkal az éles vakarán áthúzva tisztítjuk meg a szőrtől és a portól.

Ha ezt nem tennénk, a lókefe hamarosan megtelik szőrrel és porral és már nem használható megfelelően a szőr és piszok eltávolítására. A vakaróban összegyűlt port és piszkot a ló állása mögött a földre kiverjük. Ezzel kettős célunk lehet. Először látszik, hogy mennyi port szedtünk ki, másodszor pedig biztos, hogy kitisztítottuk a kefét, illetve a vakarát, tehát alapos munkát végeztünk vele.

7. kovácsszerszámok

A kézi kovácsoláskor a munkadarabot a kovácsok kovácsüllőn vagy kovácssatuban, általában kézi kalapáccsal vagy egyéb segédeszközök igénybevételével alakítják. Az alakítás célja egyrészt kialakítani a munkadarab megkívánt alakját, másrészt javítani a kiinduló anyag mechanikai tulajdonságait.

A kovácsolás a legrégebbi képlékeny alakító művelet, már a bronzkorból is maradtak fenn erre utaló leletek. Évszázadokon át így állították elő a kéziszerszámokat, a háztartási és a gazdasági eszközöket a szegtől kezdve a kapáig, a fegyvereket és a páncélokat, dísztárgyakat. Az eljárás a gépi kovácsolás terjedése ellenére máig fennmaradt, például a patkolókovácsok (lókovácsok) és a művészi termékeket előállító díszműkovácsok esetében. A kovács szakmából fejlődött ki a középkorban a lakatos, majd az újkorban a bádogos szakma, mely utóbbi átmentette az eredetileg használt kettős üllőhasználatból a szarvasüllő (tőkeüllő) alkalmazását.

Tűzifogók- A kovácsolás kéziszerszámait a kovács általában maga készítette (készíti), így minden kovácsmesternek a saját műhelyére, erejére és segédeire jellemző méretű és alakú szerszámai vannak. Különösen érvényes ez a megállapítás a tűzifogókra. A legáltalánosabban használt fogó a lapos tűzifogó, de a biztos darabfogáshoz – a kovácsolt darab formájához igazodó – alakos fogókat is használnak. A tűzifogók szája erős, vastag, hogy ne rugózzon, a szárai különböző hosszúságban készülnek, itt is szempont a minimális rugózás. A biztos és állandó erejű darabfogás érdekében gyakran alkalmaznak a fogószárakon feszítógyűrűt, főleg, ha a kovács egyedül dolgozik.

8. répareszelő

Takarmány tökgyalu, répagyalu

9. konyhamérleg és mérlegsúlyok

Tömeg illetve súly mérésére szolgáló eszköz. Élelmiszer, liszt, só, cukor, stb. kimérésére használták.

10. szita, szűrő – konyhai eszköz

11. diódaráló

konyhai eszköz

12. répavágó, cefredaráló

Kézi hajtású répavágó illetve gyümölcsdaráló perforált hengerrel, használható cefrének szánt, puhább gyümölcsfélék darálására.

13. gereben

Fél évszázaddal ezelőtt a falu életében fontos dolog volt a szövés-fonás. Vászonruhában jártak. A törölközők, lepedők, terítők mind-mind vászonból készültek. A munkához szükséges köteleket is maguk készítették. Mindehhez kender termesztésére volt szükség. A kender természetes feldolgozása, különösen az asszonynépnek egész évben adott munkát. Minden falu határában volt kenderföld. A virágos kendert már júliusban “kinyőtték”. A markonként kihúzgált kendert néhány napig szárították, majd “kívékbe” kötötték. 3-4 marék volt egy kéve. A magvas kendert csak nyár végén nyőtték, s a magját egy mosószékhez csapkodva kicsépelték. Következett az áztatás. Két helyen is ázhatott a kender: a mocsolyában és a nádasban. Felosztották egymás között a helyet. A kévéket egymás mellé fektették a gödör vizébe.

Ahol mélyebb volt a víz, ott több sort is raktak egymásra. Majd két rudat fektettek rájuk keresztbe, azokra követ tettek nehezéknek. A virágos kendert két hétig, a magvas kendert négy hétig kellett áztatni. Áztatás után a vízparton szárították. A vízből kivett kévéket a tövénél széthúzva lábra állították. Ez volt a „baksállás”. Olyan volt minden kéve, mint egy kis sátor. A gyerekek bújócskát, fogócskát játszottak köztük. A száradás közben a kellemetlen illat is elpárolgott. A további megmunkálás a vágással kezdődött. Ez a rostok közötti szár összetörése volt.

A kihullott, összetört szál volt a pozderva. Ezt papír helyett használták fel a tűzgyújtáshoz. Ezután az összetört kendert elcsapták. Vagyis egy-egy marékkal kézbe vettek és csupasz talpukkal taposták. Ezután következett a simítás, vagy tilolás. Ez hasonló volt a vágóeszközhöz, csak a két deszkalap és a tiló között keskenyebb volt a rés. Fehér por hullott ki, ez volt a tiló ajj. Még ez sem volt elég! Az elsimított kendert elvitték a malomba, ahol még puhábbra törték.

Következett a gerebenezés. Ezen a szegrózsás rostfésűn átfésülték a kender rostját, a szösz-t, amit osztályoztak. A hosszú szálú “szálát” csomákba, “koszoróba” fonták. Ez volt a “fej”. Ami a gerebenen maradt, az volt a “csepü”, ami zsáknak és kötélnek való anyag volt. Ezt hívták “palántosnak”. A hosszú téli estéken a lányok, asszonyok fonóházba jártak fonni. Vidámak voltak ezek az esték. Meséltek, mókáztak, daloltak, egyszer-egyszer táncra is perdültek, hiszen nem hiányoztak ezekről az estékről a legények sem. Lesték a fiúk, mikor gurul ki egy-egy orsó a lányok kezéből, amit természetesen ki kellett “váltani”. Itt szövődtek leginkább a komoly szerelmek, a házasságok.

14. favázas kukoricamorzsoló                                                                                                                         

Egyik legfontosabb takarmánynövényünk, a kukorica kézi morzsolását könnyítette meg a kézi hajtású morzsológép.

15. kalapács

Régi, nagy, kádár fa kalapács

16. hurkatöltő

Hurkatöltő eszköz, ezzel töltötték a tölteléket a bélbe. A hurka azonnali fogyasztásra szánt töltelék, a disznóölés egyik jellegzetes készítménye. Minden vidékünkön készül, a hurkafajták száma és összetétele azonban igen változatos és tájilag jellemző.

Legelterjedtebb egy véres és vér nélküli hurkafajta párhuzamos készítése. Ilyenkor elnevezésükben gyakori a fekete hurka – fehér hurka vagy véres–májas szembeállítás. A 19. sz. végén többfelé csak egyféle hurkát töltöttek. Így pl. csak vérest a Kisalföld jelentős részén, csak fehéret a DK-Dunántúlon és a Zagyva–Tarna vidéki palócoknál. Az utóbbiak kevertek ugyan véres kását, de ezt a szarikását nem töltötték bélbe, hanem kóstolónak küldték szét. A hurkakészítés legváltozatosabb az É-Tiszántúlon, ahol tüdős, májas, véres, valamint vér, hús és belsőség nélküli kásás hurkát kevernek. A hurka leggyakoribb alapanyaga a kása, amelyet nálunk máig csak ritkán váltott fel sült tészta (zsemle, kenyér). Az ÉNy-Dunántúlról és Somogyból ismert lisztes hurka tölteléke zsíros abálólével átitatott vagy kiürült zsírsütő üstben megforgatott, fűszerezett kukorica-, búzaliszt. Kása (zsemle) nélküli húsos hurka nálunk igen ritka, a kenőmájas a parasztságnál egészen új készítmény. Gyakori, hogy a kása alapanyaghoz zsiradék és fűszer járul a fehér, s ugyanehhez még vér a fekete hurkánál. Századunkban jól megfigyelhető a belsőségből készült savanyú ételek visszaszorulása, s ezzel párhuzamosan a belsőséggel készült fehér készítésének kiterjedése. Véres hurkába gyakran kisebb-nagyobb darabokban véres hús kerül a torkaalja részből. A DK-Dunántúl korábban egyetlen hurkafajtája következetesen hússzeletes hurka. Hasonló előfordul a Felföldön és hájszéles néven gyakori D-Erdélyben is. Ehhez a háj szélénél fekvő hosszúkás húsdarabból vágott, fűszerezett szeleteket húznak bélbe, köréje kása is kerülhet. Önmagában is változatos és tájilag jellegzetes a hurkafélék fűszerezése, amihez són és hagymán kívül többféle bors, majoránna, gyömbér és főleg a keleti népterületen kapormag, csombor, alma és aszalt szilva is járul. A hurkakását többnyire abálólében főzik meg. Régebben mindenütt kézzel töltötték a bélbe. Ez és a hurkafőzés is női munka. A szerencsés hurkafőzés érdekében a Kisalföld némely helyén pl. az asszonynak, aki erre felügyelt, vagy nem volt szabad a munka alatt megszólalnia, vagy a szertartásszerűen hozzá intézett kérdésre – Mit főz komámasszony? – előírt bajelhárító választ kellett adnia. – Lófaszt főzök komámasszony; vagy – Szíjjad lófasz komámasszony. A lé, amelyben a hurka főtt (fonnyadó, gornyadó, abárlé), tartalmas leves volt a következő napokban. A hurka szó D-Dunántúlon csurka változatban használatos. A Ny-Dunántúlon a kolbász készítésének bevezetése előtt és után a hurkák neve kolbász volt. A hurkát sütve fogyasztják el. Disznóöléstől függetlenül is készült hurka a régi matyó lakodalmak ünnepi étkezésére. Ezt a fehér hurkát tejlevesben tálalták. A juhászhurka, gyöngyöshurka, birgehurka főként alföldi juhászok készítménye. Juhvágáskor az állat végbelébe sós, paprikás kenyérdarabokat, dercét töltenek, és ezt frissen, pörköltben főzik meg.

17. gabonamérleg súlyokkal

Mérleg, melyen a súlyok segítségével a gabona súlyát, nehézségét mérik.

18. szőlőprés

A szőlő feldolgozása a szüret időpontjának helyes kiválasztásával indul. A legfontosabb tényező mindig a leendő bor minősége kell legyen.

Próbaszürettel, folyamatos kóstolással győződhetünk meg a szőlő érettségéről. Ilyenkor meg kell vizsgálni, hogy a szőlő cukortartalma elérte-e a borvidékre és fajtára jellemző többévi átlagos mustfokot. Ha kellően érettek a bogyók, akkor puhák, rugalmasak, és a fajtájuknak megfelelő színnel rendelkeznek. Az érés során savtartalmuk csökken, cukortartalmuk pedig nő. Szüretkor a fajtákat az érési idő alapján külön-külön szedik le és dolgozzák fel.

Bogyózás, zúzás, sajtolás

A szőlőfeldolgozás a szőlő bogyózásával és zúzásával folytatódik. A bogyózásnál a bogyókat leválasztjuk a fürtökről, ennek célja a must minőségének megóvása a kocsányban lévő csersavtól, amely negatívan befolyásolja a must ízét és színét. Ezután következik a szőlő zúzása.

A művelet célja a bogyó héjának megrepesztése és húsának kíméletes roncsolása anélkül, hogy a magok megsérülnének. Az ömlesztett szőlő a zúzás hatására cefrévé alakul, amiből a must jelentős része (60-70%-a) sajtolás nélkül is kifolyik. A visszamaradt, kevésbé lédús cefre könnyen kisajtolható-kipréselhető, erre használják a szőlőprést. A tökéletes elválasztás csak többszöri sajtolással érhető el. A folyamat végén a nyomás hatására teljesen különválik a must, illetve a szilárd részek összessége, vagyis a törköly.

19. vaj-, illetve tejszín keverő-köpülő                                                                                     

A forgatható lapátokkal működő köpülő használata nem jellemző a magyarságra, ám a hosszas és nehéz munka könnyítése okán a későbbiekben mégis ez a fajta tejszínverési technika terjedt el.

20. len és kender megmunkáló gép  

A kender megmunkálásának nehéz és hosszadalmas folyamatát könnyítette meg ez a gépiesített ,,tiló“, melynek formája eltérő lehet az egyes régiókban.

21. fonott utazóláda   

Tárgyak szállítására használt eszköz.        

22. rocska

A víz tartására szolgáló edények közül a veder korábban fából készült, csak a múlt század második felétől terjedtek bádog változatai. A különböző korsók a víz hordására és tárolására egyaránt szolgáltak. Mázatlan vörös, fekete változatai különösen kedveltek voltak, mert nyáron a mezei munkások az alját beásták a földbe, és így benne a párolgó víz hűvös maradt.

23. véka

Tárolóedény, ill. régi űrmérték. Mint űrmértéket főleg búza, rozs, árpa mérésére, mint edényt szemtermények tartására használták. Nagysága vidékenként különbözött, általában 25–35 liter között váltakozott. A vékát a mérő felének, harmadának vagy negyedének számították ( fertály); általában 40 iccének, azaz 32 liternek vették.

Mint edény, fadézsaszerű, alacsony, vasabroncsú fakád volt, az egyik donga hosszabban hagyásával, amit fogónak (fülnek) használtak. A véka tetején átmérőként szintező vasat alkalmaztak. A vékában mért terménynek el kellett érnie a szintezőt. A szintező fölötti, a szintezőt borító anyagot lecsapták. Erre a célra szolgált a csapófa, ha nem csapták le, akkor a véka tetézve volt. A véka közvetve földnagyság mérésére is szolgált. 1 vékás föld az a földterület, amelybe 1 vékamag vethető. Az 1100–1200 négyszögöles magyar hold négy vékás földterületnek számított, mert 4 véka vetőmagot bírt meg.

24. teknő

Fából kivájt kádszerű edény, elsősorban mosáshoz, fürdéshez használták, de akár dagasztáshoz, disznóöléseken is hasznosnak bizonyult.

25. kenyérlapát

Hosszú nyelű, a végén kerek lapú lapát, mellyel a formázott kenyeret a kemencébe hányják, s onnan, ha kisült, kiszedik.

26. kétfülű kosár

Kerek vagy ovális, félgömbölyű, ill. lefelé fordított csonka kúp alakú, igen sok méretben készülő kosártípus. Két kézzel maguk előtt tartva viszik. Hasítatlan, hántolatlan fűzfavesszőből, iszalagból, szilácsból (hasított juharfa-, mogyorófa-, hársfaszalag) fonják. Készítői piacra termelő háziiparosok, falusi ezermesterek. Sok földműves saját szükségletére készített kétfülű kosarat.

Némely vidéken cigányok foglalkoztak készítésével, élelemre cserélték, szalonnát, lisztet kértek érte. A kétfülű kosár régebbi változata félgömb alakú, a földre téve kissé billeg. Ez a forma ma főleg a Felföldön és Erdélyben használatos. A kétfülű kosár újabb változatának lapos, kerek az alja. Ez a paraszti kosárformák legkésőbbi rétegéhez tartozik, terjedése az ipari kosárfonás és a 19. sz. végétől szervezett tanfolyamok hatásával függ össze. Különösen elterjedt az Alföld, a Kisalföld és a Dunántúl területén. Mindkét forma több méretben használatos, rendeltetésének megfelelően. A bányászok, szénégetők, mészégetők, sírásók, földmunkások kisebb kétfülű kosárban hordják a követ, a földet; átmérője 65–80 cm, mélysége 20–30 cm lehet. Kisméretű kétfülű kosarat használnak a paraszti gazdaságok burgonya, szén, szemét, trágya szállítására. Nagy, oválisan nyújtott kétfülű kosár szükséges a polyva, a szecska, a takarmány szállítására, a bab, az aszalt gyümölcs tárolására. Ennek hossza gyakran a 180–200 cm-t is eléri. A lapos fenekű, kerek kétfülű kosár kisebb változatai a fejen való teherhordás eszközeként is használatosak. A kétfülű kosárnak egyetlen falun belül egyetlen gazdaságban is több formai és méretbeli változata fordul elő. Nagyobb paraszti gazdaságban 40–50 kétfülű kosárra volt szükség. A kétfülű kosarak elnevezése igen változatos. Véka a neve a Dunántúl nagy részén, silinga a Ny-Dunántúlon, körbec néven ismeretes Zalában, Baranyában német kosár, a Mátyusföldön opálka, Hontban filkas, a Felföldön általában fülkosár, füleskosár, a Tiszántúl É-i részén kasita, a Székelyföldön kas néven ismerik. Háromszékben a polyváskas neve már 1548-ban feljegyzésre került. A kétfülű kosár félgömb alakú változata bizonyára a 16. sz. előtt is használatos volt számos magyar vidéken. Európai elterjedtsége kevéssé ismert, az Északi-Kárpátok szlovák és lengyel parasztsága használja, szórványos előfordulása román és német területen is adatolható.

27. vajköpülő

A vajkészítés egyik eszköze. Századunk elején nálunk olyan fa és cserép köpülők voltak használatosak, amelyekben a tejfelt, aludttejet függőleges irányban mozgó verővel ütötték. A fa köpülő általában dongákból összeállított, kivételesen egy darab fából faragott, újabban az ÉNy-i és ÉK-i magyaroknál esztergályozott edény.

Formájánál általános a csonkakúp alakú palást, mellette Erdélyben hengerpalást is gyakori. DK-Erdélyben a köpülők oldalán, alul, fadugóval záródó kieresztőnyílás van. A Ny-Dunántúlon a dongás köpülőnek a füle fából készül. A fa köpülő teteje Erdélyben egyetlen – középen lyukas – kerek deszkalap, másutt e deszkát felfelé szélesedő csonka kúp palást veszi körül. A cserép köpülők füles fazekak, különböző, de a tejtartó köcsögökétől következetesen eltérő megformálásban készülnek, többnyire öblös cseréptetővel. A cserép köpülő a D- és ÉK-Dunántúlon, a Duna–Tisza köze déli részén és az É-Bánságban használatos. A köpülők verője hosszú nyél végére erősített, átlyuggatott, általában kerek, ritkán csillag alakú deszkalap. – A köpülő edény neve a DNy-Dunántúlon rázó (vajrázó, tejrázó), az ÉK-i magyaroknál zurboló, zürbölő, Erdélyben főként tejverő dézsa, vajverő dézsa, az ÉK-Dunántúlon köpű, egyébként köpülő. Az ótörök eredetű köpű szó valószínűleg a ,tejfeldolgozás (egyik) edénye’ jelentésben került nyelvünkbe. Tisztázatlan, hogy a köpülő rázó elnevezését tekintjük-e a köpülőben való verésnél egyszerűbb rázó vajkészítés emlékének. Parasztságunk háztartási felszereléséből a köpülő hiányzott ott, ahol a vajkészítés módja a keverés. A Ny- és Közép-Európában egyaránt gyakori köpülő bölcső, valamint a forgatható lapátokkal működő köpülő nálunk hiányzik. Az utóbbiból néhány cseréppalástú darab paraszti használatáról tudunk Makón, Hódmezővásárhelyen e században.

28. szőlőültető, palántaültető, szőlőültetőfúró

A kapásnövényeknél használt plántálókkal rokon, de nagyobb méretű, egy méter hosszú fogóval és lépdelővel vagy térdelővel ellátott eszköz, amelynek segítségével a sima vagy gyökeres szőlővesszők telepítési helyét alakítják ki. A szőlőültetőfúrók használata történeti szempontból nem kellően tisztázott. Annyi bizonyos, hogy a 19. sz.-ban váltak általánosan ismertté. Könnyű, homokos földben fa-, kötött, köves talaj esetén inkább vashegyű szőlőültetőfúrót használtak.

Formai szempontból két csoportba sorolhatók: 1. Egyenes szőlőültetőfúró: legegyszerűbb formaváltozata a természetes ágkaróból készült egy lépdelős ültetőfa (Mátraalja, borsodi Hegyköz, moldvai magyarság). A lépdelő nélküli két fogós szőlőültetőfúró az Alföldön általános (Hajdúságban szőlőrakóvas). Az egy vagy két lépdelős, két fogós szőlőültetőfúrót az É-Dunántúlon és É-Mo.-on használják. Főleg az alföldi és dunántúli szőlőültetőfúrók mellett alkalmazzák a szorítót (T-alakú faeszköz), amivel a fúrólyukba helyezett vesszőhöz földet nyomnak. A múlt század végén terjedt el a lépdelő nélkül, vasvesszejű kecskelábfúró, kecskekörmű szőlőültetőfúró, vasköröm a homoki szőlőkben, amivel az ültetendő vesszőt a köröm közé fogva állandó helyére szúrják. 2. Ágas szőlőültetőfúró: Y-alakú, fa- vagy vasvesszejű eszköz, szarva közé térdelve nyomja a földbe a kapás. E forma a Duna mentén (Dunaföldváron ültetőfúró, Vác környékén ellentőkaró), a Dunántúlon a Balaton-mellékig (Baranyában liggalóvas, Veszprémben furu) és D-Erdélyben ismert. Az elterjedés a történeti vörös bor-kultúra területét adja, s így (a balkáni példák alapján is) feltételezhető, hogy a délről észak felé terjedő eszköz a vörös szőlő térhódításával párhuzamos jelenség.

29. tejeskanna, zománcos rocska

Tej és tejtermékek tárolására, szállítására szintén sokféle edény szolgált. A fejőedényeket a fejőhely körzetében kézben vitték, a nagyobb dézsák, csebrek, putinák szállítására különféle rudakat használtak. A tejet, túrót, ordát vagy emberi erővel, vagy málhás állatokon, de szintén főként faedényekben szállították haza a szállásról.            

A fejőedény, geleta, rocska, sajtár, vendel az az edény, amelybe fejnek. Számos elnevezése használatos (fejőveder, fejőrocska, fejőcsanak, fejőkanna, fejőputton, fejőpitli, fejőcsupor, fejőbögre stb.). Két alapformája ismert: 1. felfelé szélesedő vödörforma; – 2. felfelé szűkülő alacsonyabb forma. Az előbbi tehenek, az utóbbi juhok fejésére használatos. A juh gyakran kiegészül egy fejőbögrével, amelyet a vödör közepén két kifeszített madzag tart; közvetlenül ebbe fejnek, így a tej kevésbé habzik.

A Nyárád mentén a fejőcsupor kb. 3 dl űrtartalmú, égetett mázas cserépedény. Egyébként a fejőedények általában fából készültek dongás, abroncsos összeállítással; a felfelé bővülő, ill. szűkülő alapformát az utóbbi időben gyárilag előállított zománcos vagy zománc nélküli bádog fejőedények is megtartották.

30. viharlámpa, petróleumlámpa

A villanyvilágítás elterjedése előtt, a 19. sz. utolsó évtizedeitől legszélesebb körben elterjedt lakásbéli, házkörüli világító eszköz, amely az ásványolaj lepárlásánál elváló viszonylag magas forrpontú, kevésbé robbanásveszélyes petróleum hasznosításával működik. A petróleum csavarszerkezettel szabályozható lámpabélen át szívódik a lámpa égésterébe. A petróleumlámpa intenzív fényét, tökéletes égését cilinder alakú üveghengerrel biztosítják, amely az égési hő energiáját felhasználva dinamikus levegőáramlást tesz lehetővé.

A lámpabél magasságával a lámpa fénye viszonylag tág határok között szabályozható. A petróleumlámpa gyári tömegtermék. Széles körű elterjedése a falusi élet polgárosodásának egyik legjellegzetesebb tárgyává vált. A petróleumlámpák általános használatbavétele a falusi művelődés szempontjából is jelentős előnnyel járt, mivel viszonylag olcsón üzemeltethető és nagy fényerejű világítószerkezetként a paraszti munkára kevéssé alkalmas téli időszakban délután és esténként a könyv- és újságolvasás lehetőségeit kiszélesítette.

A benzin széles körben való elterjedése óta szokásba jött a petróleum pótlása sóval kevert benzinnel is. A petróleumlámpáknak több típusa alakult ki. Voltak asztalra állíthatók, mennyezetre függeszthetők, ezekhez különféle lámpabúrákat is használtak. A legelterjedtebbek hazánkban a fémlemez fényvetős, falraakasztható petróleumlámpák voltak. A 19. sz.-ban és századunk elején előfordultak nagyobb számban a harisnyaszerűen szövött béllel működő körégős petróleumplámpák, általánossá azonban a lapos szövetbelek váltak. A petróleumlámpa használatának hátránya a lakás levegőjének szennyezése és a lámpakezelés viszonylagos munkaigényessége (gyakori tisztogatás) volt. Lakószobákban, konyhákban, kamrákban, istállókban használták. Szabadban csak szélcsendes időben világíthattak petróleumlámpával. A szabadban használható speciális petróleumlámpa a viharlámpa volt, amelynek csak felső részén volt levegőnyílása, így csak rendkívül erős szél olthatta ki a lángját. Mo.-on a legutóbbi évekig nemzetközi jelentőségű színvonalon és mennyiségben folyt petróleumlámpák gyártása, jelentős exportcikkünk volt. A 19. sz.-ban a petróleum használatának elterjedése idején egyes körzetekben fazekasaink nagy sorozatban gyártottak nagy és kis űrtartalmú petróleumos edényeket.

31. szénahúzó csáklya, vonyigó

A téli rakományból kisebb mennyiségű széna vagy szalma kitépésére alkalmas horog, kb. 1,5 méteres nyéllel. Neve a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén vonyigó és számos alakváltozata; északon és a Tiszántúlon kampó, gamó, szénahúzó, szalmahúzó, a Körös vidékén gaggancs, Erdélyben horog. Fában gazdag vidékeken a vonyigó egyetlen természetes kampós fából készül. Leginkább körte-, galagonya- és somfa alkalmas e célra. Az Alföldön inkább a vasból készített vonyigó terjedt el, amit köpűs, azaz üreges henger végével fanyélre erősítettek fel. A vonyigó a boglya kezeléséhez nélkülözhetetlen eszköz. A kazalba rakott szénát, szalmát inkább szénavágóval metszik. A vonyigó igen nagy múltú, de utóbb a kisparaszti gazdaságokba szoruló eszköz.

32. szénaforgató gép      

A szénaforgatás célja lehet a rendekben hagyott takarmányt v. csak a levegő behatásának megkönnyítésére szétszórni, azaz szellőztetni vagy a száradás egyenletességét avval előmozdítani, hogy a takarmányt átforgatjuk, ugy hogy az előbb a nap hevének kitett felülete alul, azon része pedig, mely legkevésbbé száradt meg, felül kerüljön. Lengő mozgásu villákkal biró szénafordítót mutat az ábra, hol a villák a takarmányt bizonyos magasságra felvetik s átfordítva szellőztetik is.

Azok a szénaforgatók, melyeknek gereblyetengelye a járó kerekekkel ellentétes irányban forog, inkább csak szénaszellőztetők, mert habár a gép mögött elszórt széna nagy része át is fordítódik, e munka nem mondható tökéletesnek                                                                                            

33. olajozó kanna

Régi iparos kellék

34. szénahúzó, szénagyűjtő gereblye

A paraszti gazdálkodás több területén használt, elsősorban a levágott széna és a gabona összegyűjtésére szolgáló munkaeszköz. 1. szénagyűjtő gereblye, az eszköz elsődleges változata, amely főképp a fej és a fogak méretében, formájában és használatának módjában tér el a többi gereblyétől. Ismert grábla elnevezése is.

 Feje 60–70 cm hosszú, nehezen hasadó fából készül. A szénagereblye általában sűrű fogazatú; a kb. 10–14 cm hosszú, keményfából készült, egyenes fogakat 3–4 cm-es közönként erősítik a gereblyefej furataiba. Vidékenként változik a széna fogainak száma 8–18 között. A könnyű fából készült 160–210 cm hosszú nyél beerősítése szintén sok táji eltérést mutat. Formai változata: a) egyágú nyél, b) hasított kétágú, c) természetes kétágú, d) kávás merevítésű nyél. A szénagyűjtő gereblyét a talajra helyezve 2–3 m-es szakaszonként húzzák maguk felé a szénát. A munkamódra utal a gereblye tréfás neve: felém rángató. Erdélyben és a Felföldön sokfelé használják az ún. csörgős gereblyét. Ennek fogai nincsenek szilárdan rögzítve a fejben, vertikálisan 1–2 cm-t elmozdulhatnak, s ezáltal követik a talaj kisebb egyenetlenségeit. A szénagyűjtő gereblye eredendően női eszköz, számos vidéken készítette a legény választottjának. Különösen Erdélyből, Kalotaszegről ismeretesek művészien díszesre faragott, feliratos darabok. – 2. A kötetlen kaszás → aratásnál a rendre vágott gabona összegyűjtésére használt gereblye formája megegyezik a szénamunkánál használatos eszközzel. – 3. A rávágó kévés aratásnál a marokverők után az elmaradt kalászokat hajnalban vagy napszálltakor, amikor a harmattól kissé nyirkos a gabona, és nem pereg annyira a szem, nagygereblyének, bőgőnek, brugónak, búzagereblyének, tarlógereblyének nevezett eszközzel összehúzzák.

A nagygereblye formája hasonlít a szénagereblyéhez, de a feje jóval nagyobb és szélesebb. Ennek következtében több (25–30), a fejjel hegyesszöget bezáró, arasznyi hosszú, de ritkábban álló foga és rövidebb nyele van. A nagygereblye valószínűleg a szénamunka szerszámából fejlődött ki. Használata a múlt század derekán még az Alföld középső területéhez kötődött.

A sarlós aratás visszaszorulásával párhuzamosan terjedt át más, az Alfölddel szomszédos területekre. Erdélyben azonban ma sem ismerik, helyette közönséges gereblyét használnak kalászgyűjtéshez. – 4. A kézi cséplés és a nyomtatás munkaeszköze a szérű-, csűr-, törekelő vagy rugdalógereblye. A nyele jóval hosszabb a közönséges gereblyénél, a fejében pedig 5–7, fából faragott vagy kovácsolt vas, karomszerűen görbülő, ritkásan elhelyezett fog van beépítve. A törekelő gereblyét használója a görbe fogakon csúsztatva az ágyáson előretolja, aztán gyors mozdulattal maga felé rántja. Amint a fej az összehúzott törekkel a lába elé ér, belerúg, de abban a pillanatban már el is tolja magától. A gyorsan ismételt mozdulatok eredményeként a törek lekerül a szérűről, a szem pedig a földre hull. – 5. A kertműveléshez használt, ma már rendszerint vasfejű kisebb rögtörő és magtakaró eszköz. Kis területen a veteményes és virágágyások ápolásában a fogas szerepét tölti be. Feltehető, hogy talajegyengető szerepe volt az elsődleges. Később vált a szénamunka és más művelési ágak szerszámává. Fagereblyék készítésével a parasztok országszerte házi munkaként, az erdős hegyvidékeken a faragóközpontokban háziiparban foglalkoztak. Az értékesítést vásárokon és vándorárusok útján oldották meg.

35. kazalrakó villa

A paraszti gazdálkodás számos területén gyakran használt munkaeszköz. Az emberiség régóta ismeri és használja a mezőgazdasági munkában. A bukó-villa, mereglye, nyárs néven ismert legegyszerűbb villatípust az utóbbi évtizedekben jórészt már csak a magyar nyelvterület keleti részén használták széna- vagy szalmacsomók hordására és rakodására. Nem más mint egy 2–4 m hosszú egyenes rúd, amelyen természetes módon nőtt lecsonkolt ág vagy átütött pálca tartja a rászúrt szénát vagy szalmát.

A természetes vagy ékkel hasított kétágú favillával általában kévét vagy szalmacsomót csomót adogatnak asztag- és  kazalrakásnál. Ezt a típust a 20. sz.-ban már jobbára csak a Kárpát-medence peremterületein ismerték, korábban azonban szélesebb körű volt a használata. A szénagyűjtéshez és a kötetlen kaszás aratáshoz a 19–20. sz.-ban túlnyomóan háromágú favillát használtak, melynek ágai vagy természetes növésűek voltak, vagy hasítással, ill. toldással alakították ki. A hasított négy és több ágú villákkal a nyomtatásnál és a cséplésnél az ágyást forgatták és rázták. A természetes faágból készült és a hasított háromágú villa korábbi típus.

Sok helyen magyar villa a neve a később megjelent osztrák-szlovén területről terjedő toldott ágú formával szemben, amelyet némely vidéken német vagy tót villának neveznek. A természetes növésű és a hasított ágú típusok fiatal fákból készültek.

Tömeges előállításuk növendékerdők letarolását vonta maga után. A toldott ágú villák viszont a faállomány megfogyatkozását jelzik. Egy-egy vaskos fatörzsből sok tucatot lehetett előállítani. A különböző formájú és rendeltetésű villák házimunkaként, ill. háziiparban készültek erdős hegyvidékek falvaiban. és vásárokon, ill. vándorkereskedők útján kerültek forgalomba Speciális funkciójú az istállók takarítására szolgáló trágyahányó vagy saroglyás villa. Kezdetleges formáját erős, természetes faágból vagy tömör falapátból faragták ki. Fejlettebb változatainál a két szélső villaág párhuzamos a nyél folytatásával és ahhoz csapolt pálcák erősítik. A Kárpát-medencétől északra eső térségben általánosan ismerik, a történelmi Mo.-on elsősorban a Felföldön használták. Hazánkban ritkán előforduló villafajta a törekhányó villa, amelyen a nyélre merőleges fejbe erősítik a villaágakat. Feltehető, hogy mo.-i német telepesek, ill. az uradalmi használat honosította meg. A favillákat a századfordulótól minden funkcióban folyamatosan fölváltották a helyi kovácsmesterek által készített és a gyári vasvillák. Ma már szórványosan, főleg szénamunkánál használják őket. A magyar nyelvben a villa szó nyugati szláv származású. Eredeti jelentése a ’kétágú’ ma is él pl. a ’villás farkú fecske’, ’villás szarvú ökör’ stb. jelzős összetételekben. A honfoglalás idején valószínűleg csupán a szénagyűjtés eszköze volt. A magyar nyelvben azonos szóval jelölt étkezési villa a főúri asztaloknál csupán a 16. sz.-tól, a paraszti háztartásokban pedig a 18–19. sz. fordulójától használták.

36. bőr táska, tarisznya    

Kisméretű fedeles bőrtáska, amelyet hosszú bőrpánton lógatva, félvállra vetve hordoznak. Általában bal vállukra akasztják a pántot, és a bőrtarisznya a jobb csípőhöz simul. A bőrtarisznya a magyar nyelvterület legnagyobb részén ismeretes, de a Dunántúl kivételével csak egy-egy foglalkozási réteghez tartozók, főként a pásztorok, a vadászok, csőszök és kerülők használták. A Dunántúlon csak a szegényebbek és gyermekek használtak vászontarisznyát, a parasztok szívesebben hordtak bőrtarisznyát vagy szeredást.

  A bőrtarisznyát vagy szíjgyártóktól vásárolták, vagy maguk állították elő. Rendszerint használt csizma szárából készítették. A pásztorok „jágeros” bőrtarisznyája különösen díszes kivitelben készült: rézcsattal, bőrsallangokkal, állatalakot, virágot mintázó bőrrátétekkel, rézveretekkel díszítették. Benne tartották a legfontosabb apró használati tárgyakat (acél, kova-tapló, bicska, tükör, fésű, bajuszpedrő) és az elemózsiát, szíjára csatolták a fából faragott, díszes ivókanalat. A bőrtarisznya párhuzamai megtalálhatók egyes szomszéd népeknél, mindenekelőtt a szlovákoknál. Ott a pásztorok mellett egyes vándoriparos-, vándorkereskedő-rétegek is használták (drótosok). Alpesi és hazai német csoportok körében szintén megszokott tárgy. 

37. iga, járom   

A szarvasmarhafélék igába fogására használt, fából készült eszköz. Van nyak- és fej- (homlok-)járom. A magyarság csak a nyakjáromot használja, mely formáját tekintve több részből álló keret vagy ráma, ezért keretes vagy rámaigának is nevezik, ellentétben azokkal az egyenes gerendákból és a szarvasmarha nyakát körülfogó, ívből formált jármokkal, amelyek pl. a Balkánon elég gyakoriak.

  A járom legfontosabb részei: a járomfő (igafő, toló, vonó), az alfa, az ezt és a járomfőt összekötő bélfa, berec vagy kázla, aztán a két járomszeg (igaszeg), valamint a jármot a rúdfejhez csatoló nyakszeg. A járomnak a gyergyói és csíki székelyek által használt változata a küszküllő vagy vonóujjas járom, a nehéz erdei, havas utakon járó küszküllőszekerekbe való befogáshoz. A küszküllő formája azonos a közönségesével, az eltérés csupán abban van, hogy ezt a jármot nem nyakszeggel (vonószeggel) akasztják a rúdfőre, hanem vonószíjjal vagy közszíjjal. Aszerint, hogy hány szarvasmarhát fognak a járomba, beszélnek egyes, ill. páros járomról. A használat kialakította formák szerint van: a) normális méretű (140 cm hosszú) és b) hosszú iga (bakhátas, ill. kapálóiga). A két utóbbi is hosszabb a rendes járomnál. – Bizonyos vidékeken díszített jármok is készültek. Leggyakrabban a járomfőt cifrázták. Borsod némely községében kedvelték a vésett virágdíszes járomfőket és a bélfák felső végeinek tulipánszerű kiképzését. Az erdélyi magyarság körében a járomnak szinte minden részét díszítették. Körösfőn a menyasszony szekerére készült járom volt a legdíszesebb. Itt gyakori, hogy a bélfa ráhajol a járomfőre, vagy meghosszabbított és kifelé hajló vége kopjaszerűre faragott. Hasonló faragott dísz a szög vége. Gyakori a feketére festett járom, amelynek vésett mértanias és virágdíszeit több színű festékkel színezik. Gyakran feltüntették a díszítmények között a készítő vagy tulajdonos nevét és a készítés évszámát is.  

38. ökörfogat

Ökröknek valamilyen járműbe, ekébe stb. való befogása. Ökrök, s általában a szarvasmarhafélék, kizárólag iga, járom segítségével fogatolhatók, a ritka kivételt képező egyes igáktól eltekintve, mindig párban. A betörésre kiválasztott tinókat először szarvállásuk, nagyságuk szerint összeválogatják. Ezután megkísérlik nyakuk járomba kényszerítését, ami rendszerint olyan nehéz feladat, hogy több ember erejét kívánja.

Mikor végre sikerül, akkor betanított, idősebb pár ökör elé és után fogják őket. Többnyire megrakott vagy megkötött kerekű szekérrel végzik a betanítást, esetleg a szántással, boronával szoktatják őket. Ha valamelyik tinó mindig ki akar törni a járomból, akkor a járomszegre húzott szöges tinószoktatóval igyekeznek erről leszoktatni. Hónapok beletelnek, amíg a jószággal mindenféle munkát végezhetnek.

Megtanulja az indítást, megállást és a kanyarodást jelző szavakat: végül is ökör lesz belőle. Ha szekérbe fogják be az ökröket, akkor egy pár mindig a szekérrúd mellé kerül és azt az ökröt, amelyik a rúdtól balra áll, kezesnek, a rúd másik oldalán lévőt, hajszásnak nevezik. A kezest némely vidéken mondják csás-ökörnek is.

Ha 4 ökröt fognak be egy szekérbe, akkor a másik párt, amit elölhaladó ökröknek is neveznek, tézslával „ragasztják” a rúdfejre. Ilyen módon párosával akár 10 párat is össze lehet ragasztani egyetlen fogattá.Nagy terheket ilyen nagy fogatokkal vontattak. Az ökörfogat irányítása irányító szavakkal: csálé, hajsz, hőkk, hóha te, stb. történik. Csáléra balra fordulnak, hajszra jobbra, míg a hőkkre hátrafelé tolatnak, a hóha te-re pedig megállanak. Irányításra csak nagyon ritkán, inkább az egyes ökörfogatnál szerepel a gyeplő, de akkor is csak a szarvra kötve vagy az állat pofájára hurkolva. Az ökörfogatokkal dolgozó, azt irányító, hajtó személy a béres.

39. saroglya, csin

A szekér, kocsi, valamint a talyiga alkatrésze. Arra szolgál, hogy általa a szekérderekat lezárhassák, esetleg a rakterületet megnöveljék úgy, hogy a leeresztett egyenes saroglyára szekérkast tesznek. Azokon a vidékeken, ahol a szekéroldal hosszúságát nem változtatják, rendszerint egyenes saroglyákat használnak a szekereken, s csak a kocsik saroglyái görbék ott is.

Két párhuzamos rúd, középen létraszerűen elhelyezett fogakkal, vesszőfonásos vagy deszkázott rakfelülettel. Szélessége 55–70 cm, hossza 200–250 cm. A rudak végénél fogva ketten felemelik és kézben tartva viszik. Országszerte elterjedt, főként trágyát hordanak vele az istállóból a gyűjtőhelyre. Építkezésen a követ, téglát, vályogot szintén saroglyán szállítják. Disznóöléskor a levágott sertést saroglyán viszik a perzselőhelyre. A szénégetők, kőbányászok szintén saroglyát használnak a kő összehordására. A trágyát, követ egyik rúdjának megemelésével csúsztatják le a saroglyáról.

Több formai változata van. Eredeti formája a létrafogas, erre mutat a saroglya szó többi jelentése is. Ezt vesszővel befonva rakfelületet alakítottak ki. A Dunántúl középső és déli részein a saroglyát cserénynek nevezik, akkor is, ha deszkából készül. A deszkázott saroglya rakfelületét elöl és hátul, esetleg egyik oldalán is deszkaperemmel látják el, minek folytán ládához lesz hasonló. Ez elvezet a malteros láda kialakításához. Több vidéken, főleg a Dunántúlon, négy kis lábbal látják el a saroglyát. Egyik végére kereket szerelve jött létre a targonca. A létrás saroglyát Sopron és Vas megye több részében trág, terág, törák néven ismerik. A saroglyával a férfiak és nők is szállítanak terhet.

40. magtisztító gép

A betakarítással nyert szemes termény még további tisztításra szorul, mert összetétele nem egységes. A termelt kultúrnövény magvain kívül ugyanis idegen anyagok: szerves és szervetlen tisztátalanságok, idegen kultúr- és gyomnövények magvai találhatók benne.

Azt a munkafolyamatot, amellyel a felsorolt idegen anyagokat eltávolítjuk a keverékből, tisztításnak nevezzük.Erre alakítottak ki különféle magtisztító gépeket, berendezéseket.

41. targonca, tragacs             

Rendszerint egykerekű, saroglyaszerűen, lécekből összeállított, két fogóval és két lábbal ellátott teherszállító eszköz, melyet emberi erővel tolnak. Elvileg hasonlít a talicskához, csak a rakfelülete lapos rács, a kerék felöli végén karfával, nehogy a teher a kerékre essen. Zsákok, kisebb terhek szállítására való; járnak vele malomba, piacra is, de nagyon jól használható az istállókban, ahonnan az állatok alól a trágyát tolják ki vele  a trágyadombra.             

42. gabonadaráló, őrlő

A megtermelt szemes takarmányokat a feletetés előtt elő kell készíteni. Így megvalósítható a beltartalmi értékek optimalizálása, a rágási és emésztési energia csökkentése, hasznosulás javulása. Az előkészítésnél a szemes takarmányok aprítására és keverésére mindig szükség van.

Így pl. a szemestermény alapú dercés keveréktakarmányok az esetek többségében eredményesen feletethetők. Bizonyos körülmények mellett – az állat fajától, korától, kiadagolási technológiától függően – további előkészítési műveletekre – mint pl. tömörítés (pelletálás, granulálás), morzsázás – lehet szükség. A végtermék dercés, granulált és morzsázott kiviteli formában jelenhet meg.

43. szekérkerék

Az az eszköz, amelyen a tengelyes járművek gördülnek. Kétfajta kereket ismerünk: 1. a korong- vagy sajtkereket és 2. a küllős kereket. A kerék általában a tengelycsapon forog, de vannak a tengellyel szilárdan egybe szerkesztett kerekek is; ez esetben a kerék együtt forog a tengellyel (így a primitív kordéknál, a talicskánál, targoncánál és a vasúti kocsiknál is).

Az ilyen kétkerekű járművekkel nehéz a fordulás, ezért nagy ívben fordulnak. A kerék részei: kerékagy, tengelycsap, küllő, talp, agykarika, sárkarika, puska és sín. A kerék nagyon régi találmány; a fiatalabb kőkorszakban már ismerték, a bronzkorban pedig már kétséget kizáróan szekéren is alkalmazták. Az első kerekek minden bizonnyal korongkerekek voltak, de a küllős kereket is ismerték már az i. e. 4. évezredben. Ezt bizonyítják a Mezopotámiában (Tell Halaf) előkerült leletek. A sumérok, óegyiptomiak, a szkíták és az ógörögök már egyaránt készítettek küllős kerekeket. A küllős kerék előnye, hogy sokkal könnyebb, mint a korongkerék, továbbá hogy a kerékagy szinte tetszés szerinti hosszúra készíthető, miáltal a kerék stabilabban áll, ill. forog a tengelyen.

44. ekekapa, kapálóeke, lókapa                                                                                             

A kapásnövények gyomtalanítására szolgáló eke. Elsősorban a sorosan vetett kukorica és burgonya sorközeit tisztítják és lazítják vele, az időjárástól és a talajtól függően két-három alkalommal, melyből egy általában a növény tövére több-kevesebb földet húzó töltögetés. Nyomában a kézzel kapálónak csupán a két oldalt, a növények közvetlen közelében elmaradt gazt kell kivágnia.

Az ekekapa a 18. sz. második felében Ny-Európában bukkant föl mint a kapásnövények termesztését megkönnyítő soros művelés eszköze. Hamarosan hazánkban is megjelent (1791), de jóllehet az okszerű gazdálkodást szorgalmazó szakirodalom a kukoricatermesztéshez ismételten ajánlotta, több évtizedig csak néhány nagybirtokon alkalmazták. Miután uradalmi használata általánossá vált, a módosabb dunántúli parasztgazdaságokban a szakismeretek fejlődésének hatására a példát követve terjedni kezdett (1880-as évek). A századforduló után nagyobb arányban jelent meg az Alföldön és más vidékeken is. Térhódítása szorosan összefüggött a kukorica- és burgonyatermesztés fellendülésével, ill. a soros művelés terjedésével. Azonban a magyar nyelvterület K-i és ÉK-i részén még az 1960-as évek elején is akadtak olyan eldugott hegyvidéki falvak, ahol nem dolgoztak ekekapával.

Az ekekapát használatba vételének kezdetétől a sorok között elvezethető lóval húzatták. (Innen ered az országszerte elterjedt neve, a lókapa.) A szarvasmarha ekekapa elé fogása a széles és az egyes járom terjedésével főleg az 1920-as években kezdődött. A nagybirtokon használt ekekapák rendszerint kétfélék, kapáló- és töltögető ekék voltak.

A parasztgazdaságokban viszont csak a Dunántúl bizonyos vidékein (Somogy, Vas m.) honosodott meg egy gazdaságban kétféle ekekapa. Ezzel szemben inkább olyan típus beszerzésére törekedtek, amely csekély átalakítással kapálásra és töltögetésre használható volt. Az ekekapa legtöbb vidéken a megjelenésétől kezdve jelezte tulajdonosai szociális szintjét. Gyári példányait csak a tehetősebbek vásárolhatták meg, mások inkább helyi bognár- és kovácsmesterekkel csináltattak. Ezermester hajlamú parasztemberek maguk is készítették. A falusi mesterek által készített ekekapák tájanként alig eltérő típusok. Egyszerűsítették a gyári ekekapák szerkezetét, fölöslegesnek vélt alkatrészeket elhagytak, amit lehetett, faalkatrészekkel cseréltek ki, az utóbbit különösen a homokvidékeken. Az ekekapa alapvető konstrukciója azonban megmaradt. Gerendelyére a túróekéhez hasonló szimmetrikus ekevas van szerelve. Ehhez a töltögető ekénél ugyancsak szimmetrikus kormánylemez csatlakozik a kapálóekénél pedig további 2–4–6 különböző állású és formájú állítható kapa. A kezdeti időben előfordult, hogy több gazda együtt vásárolt és közösen használt egy ekekapát. Az ekekapa viszonylag hamar legyőzte az idősebb parasztok ellenérzését, akik a kézi kapálás munkáját jobbnak tudták, de látván a jó eredményt, elismerték az új szerszám hasznát. A harmados munkából élő agrárszegénység viszont nagy ellenszenvvel fogadta és sok esetben összetörte az ekekapákat, mert kenyerének elvevőjét látta benne. A részes munkásnak a gazda ekekapálását (igaerőkölcsönzését) vidékenként eltérő napszámmal kellett ledolgoznia.

45. szán

Szállító és közlekedési eszköz, amelyet havas, jeges vagy sáros utakon, általában állati erővel vontatnak. Mérete változó, szerkezete azonban mindig azonos. Szerkezete: elöl felfelé görbülő két talpa; a talpakba rendszerint 2–2 lábat vagy sulykot véséssel beállítanak, a lábakat a talpakra keresztben 1–1 eplény fogja össze,

a szán orrán pedig keresztülhatol az  orradzófa, más nevén keresztfa vagy hobot (Moldva). Székelyföldön úgy szerkesztik az ökrös szánokat, hogy az első eplénybe bevésnek egy előre álló rövid rudat, az orcokot vagy orcsököt, melyen áthalad az orradzófa; a szán rúdját erre az orcsökre szerelik. A két eplényes, azaz négy lábbal készült szánokat Székelyföldön négyes-szánnak nevezik. Vannak egy eplénnyel, két lábbal készült szánok is. Ezeket nevezik baksának (Székelyföld) vagy bakk-szánnak. A baksákon rendszerint farönköket szállítanak úgy, hogy két bakk-szánt kötnek lánccal egymás után elő- és utó-szánt formálnak, a terhet rókoncák és csatlólánc tartják a szánon, és hogy az együttes könnyebben forduljon, az első baksára fergettyűt is rászerelnek. Fahordásra használják még az ún. nyoszolyás-szánt és a hozzá hasonló vlacsuhás-szánt vagy irongát is. A szán az emberiség egyik legrégibb szállítóeszköze. Régisége mellett szól, hogy találunk szánokat olyan vidékeken is, ahol hónak nyoma sincs. A terménybetakarító szánok nagyon sok esetben sáron vagy füvön, tarlón vontatódnak, de vannak építmények is (pl. gabonások, pásztor-kalibák stb.), amelyeket szántalpakra építenek. Az ilyen nem havon s jégen járó szánokat nyári-szánnak nevezik.

46. szekér, lajtorjás szekér 

Igaerővel, fogatokkal vontatott és teherszállításra használt, fából készült, négykerekű jármű. A szekér nagyon gondosan szerkesztett szállító eszköz; semmi fölösleges nincs rajta, mégis mintegy 110–120 főbb alkatrészből áll.

Az egyes alkatrészeknek táji elnevezései nagyon változatosak és emellett különbség mutatkozik a paraszti és a mesteremberek által használt alkatrész-elnevezések között is. A készítő mesteremberek a szekér minden alkatrészét megnevezik, míg a parasztok csak a fontosabbakat, azokat, melyekkel a használatban a legtöbb dolguk akad. Megjegyzendő, hogy a paraszti szekér részelnevezései is főleg a faalkatrészek nevei sokkal magyarabbak, mint a mesteremberek által használt nevek.

A mesteremberek szókészletében is a vasalkatrészek nevei között találunk idegen (német) szavakat, ennek magyarázata: a mesterlegények vándorlása, valamint a múlt századi iparostanonc oktatás, amely sok német elnevezést használt. A magyar szekér hagyományos és általános típusának négy fő része van: mindenekelőtt a két részből álló félszekér vagy szekéralj; a szekérderekat alkotó két szekéroldal vagy lajtorja a 4 lőcs a 4 kerék és a szekérrúd. Ezeken, az önmagukban is sok részből álló, főbb alkatrészeken kívül a szekér sokféle rendeltetéséből kifolyólag még egy sereg kisegítő, kiegészítő alkatrész, szerelék is tartozik a szekérhez. A helyi viszonyoknak megfelelően a szekérnek számtalan táji változata alakult ki, mind méretre, mind formára a magyarságnál és a különböző célokra való felhasználás is alakította a formákat.

A Kárpát-medence szinte minden táján csak olyan szekereket használnak, amelyeket a különböző feladatoknak megfelelően alakíthatnak (hosszú oldalakkal széna hordásra, termény betakarításra, deszka oldalakkal homok, föld stb. hordására teszik alkalmassá stb.). Ennek ellenére nem egy, hanem több, a székelyeknek pl. 5 különböző nagyságú és teherbírású szekerük van. Alföld szerte ismeretes a sokféle kocsi, nem is szólva a szánokról és a talyigákról. Így válik érthetővé a szekerek sokfélesége és rendeltetésük, fogatolásuk szerinti sokféle táji elnevezése, amit csak növel az is, hogy a gyártó központok szerint is megnevezik a szekereket. Ezek szerint van pl. bakitszekér, bárka, batár, berceli szekér, csetneki szekér, csilleszekér, debreceni szekér, egészvágás-szekér, egri szekér, ekhós szekér, erdélyi szekér, fakószekér, félvágás szekér, furmányos szekér, győri kocsi, kanizsai vásárosszekér, kasosszekér, kocsiszekér, kolozsvári szekér, kunsági szekér, küszküllőszekér, ladikszekér, máramarosi szekér, mázsaszekér, nagybányai szekér, nagykárolyi szekér, ökörszekér, sóhordó szekér, somorjai szekér, takaruló szekér, vasasszekér, vetőszekér. A szekér, ez a négykerekű jármű, igen régi találmánya az emberiségnek. Előfeltételét, a kereket és ennek segítségével a talyigát már a kőkorszak embere megszerkesztette. Az ókori kultúrák mindegyikében használták a kerekes járműveket, nagyobbrészt a talyigákat ugyan, de a szekeret is, amelyeknek a fogatolására – majdnem kizárólag – a szarvasmarhát, az ökröt használták. A kutatók többsége azt állítja, hogy a kerekes járműveket először kultikus célokra használták; a termelésbe csak később vonták be azokat. Ezt a tényt igazolja az is, hogy a prehisztorikus kerék és szekérleletek sírokból kerültek elő, mint a halottkultusz járulékos részei.

A magyar szekereknek már a honfoglalás idején is forgó elejük volt rúdszárnyával juhával. Az alváz két egyforma szekéraljból állott, melyeket nyújtó kötött össze, nemcsak négy kerekük volt, hanem lőcsük is, elöl pedig egy rúduk, ami mellé két oldalt fogatolták párban az igavonó állatokat.

Az előzményeket ehhez a szekérhez vándorlásaik során szerezték meg a magyarok, de minden bizonnyal honos volt ez a szekér a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is. A szkita és avar szekérleletek erre vallanak. Bizonyos, hogy a honfoglaló magyaroknak fejlett szekerük volt s valószínűleg különböző nagyságúak. Ismerték a taligát is. Az is bizonyosnak látszik, hogy fogatolásra nemcsak az ökröt, de a lovat is használták. Bölcs Leó megjegyzi (894-ben) pl., hogy a magyarok málhás szekerei a harcvonal mögött pár kilométerre helyezkedtek el. Ekkehard is említi a 925-i szentgalleni portyázás alkalmával a magyarok szekereit. Ezekre a hadjáratokra is magukkal vitt szekerekbe csakis lovakat foghattak és minden bizonnyal könnyű teherhordó szekerek voltak, amelyekből kifejlődhettek később a könnyű teherhordó és személyszállító kocsik vagy kocsiszekerek. Mind a gazdaság-társadalmi és technika-történeti kutatások azt igazolják, hogy Európában, de a Kárpát-medencében is, a 9. sz.-tól kezdve a termelésben, ezzel együtt a szekerek szerkezetében, méreteiben, főleg rakfelületükben jelentős változások történtek. A magyar fejlődés követte az európai példát. A magyar szekerek szerkezeti felépítése, ökörfogata erre amúgy is alkalmassá tette, de lófogatolása is, miután a magyarok a szügyhámot és nem a kumet szerszámot használták. A magyar szekér azzal is újíthatott, hogy gyorsjáratú lófogatot alkalmazott a teherszállításban is. A szekér a Kárpát-medencében nemcsak tökéletes és egyéni szerkezeti felépítést és formát nyert, ami a környező kultúrák szekereitől élesen megkülönbözteti, hanem abban is különbözik, hogy a sokféle rendeltetésnek megfelelően egyazon tájban, egy-egy helységben is többféle méretű változatai vannak. Fogatolása is, a fogatolás rendszertechnikája is egyénileg fejlődött

47. létra, lajtorja

Magasabb pontok megmászására szolgáló, a múltban rendszerint fából készült eszköz.

48. kocsirúd

A kocsirúd kb. 3 m hosszú, erőteljes rúd, amellyel a  szekeret irányítják. A szekérrúd azonban nemcsak irányításra szolgál, hanem bizonyos esetekben húzásra is pl. négyes fogatok esetében.

Ennek megfelelően megkülönböztetünk: lovas- és ökrösszekérrudat. A szekérrúdnak a következő részei vannak: rúdfej, a rúd törzse, a rúd töve, ez többszögűre faragott és a rúdszárnya nyílásába illeszkedik. A lovasszekérrudak erősen be vannak szorítva a rúdszárnyába (szekérágas) és a rúdszeg biztosítja, hogy onnan ki ne jöjjenek, pl. ha a szekérrúdon egy pár ló húz. A lovasszekérrudak ún. fennálló rudak, ui. a szekér juha tartja fenn a szekérrudat, hogy a lovak ne legyenek kénytelenek a nyaklóval a rudat is tartani. Az ökrösszekérrudak azonban csuklásak, mert az ilyen szekereknek vagy nincsen juha, vagy ha van, akkor a szekérrúd nyelvesre van készítve, amelyen a V alakban hasított végű szekérrúd le-föl csuklózhat.

49. cölöpverő sulyok

Kubikos szerszám. Keményfából készült, 80-100 cm-es nyéllel ellátott verőszerszám, amelynek súlya 5-7 kg. Vízügyi szolgálatban – a már lassan elfeledett árvízvédelmi rőzseművek építésénél – futó-rőzsesor, rőzseláp, rézsűvédő rőzseterítés rögzítésére használt akácfa karók leverésénél alkalmazták.

50. állatszállító ketrec

Állatok, elsősorban sertés szállítására használták.

51. patkánycsapda, drótkalitka

Fém ketrec. A nyitott kalitkába a patkány bemászik a csali miatt, de ki nem tud mászni, mivel a nyílás ajtaja a kioldóra helyezett csali mozgatásával bezáródik. A szerkezet élve elfogja a rágcsálót. 

52. kumet, komót        

Német szerszám az az ovális alakú favázas igaszerszám, amelyet elsősorban a ló, öszvér, szamár – csak ritkábban az egyes fogatú szarvasmarha – fogatolására használnak. Igen régi szerszám, a lószerszámok kutatóinak egy része közép-ázsiai eredetűnek tartja. A Kárpát-medence kivételével Európában általános a használata, de elterjedt Amerikában is, ahová a gyarmatosítók vitték magukkal. A magyarság a hámot használja lovak befogására; nálunk a kumetot csak a városokban, a nehéz testű, hidegvérű fuvaroslovak igázásában használják.

Eredete: A német régi nyelvi és nyelvjárási kommod kényelmes, kellemes magyarosítása. A fontos, gondos típusú szavak mintájára alakult ki későb a komótos szavunk, mely lassú, kényelmes jelentéssel bír.

A lófogatolás az a módszer, amivel a lovakat hámmal, kumettel valamely járműbe, vontatandó eszközbe befogják. Legegyszerűbb lófogatolás az egyes fogat, amikor egyetlen lovat fognak be két rúd közé pl. a talyigába, egy rúd mellé, szekérbe, kocsiba stb.

Az egyes fogatot gyeplővel a járművön ülve irányíthatják, de van, amikor vezetik a fogatot, esetleg nyeregből hajtják. Nagyon gyakori a kettes fogat, amelynél a rúdtól balra fogják be az 1. sz. lovat, a nyergest (neve onnan ered, hogy régen gyakori volt a lófogat nyeregből való hajtása), a rúdtól jobbra pedig a 2. sz. lovat, a rudast. A kettes fogatot leginkább a bakról, ülésről, tehát a járműről hajtották. Mind parádéra, mind igás- vagy csigásfogatul gyakori a négyes fogat, amelynél az elöl járó pár ló kisefa segítségével húz. A kisefát a rúdfejre akasztják, és így a nyerges ló (1. sz.) halad a 3. sz. ló előtt, amelyiknek a neve gyeplős; a rudas ló (2. sz.) előtt pedig az ostorhegyes ló (a 4. sz.) halad.

53. bókony, kantárfa (helyi tájszólásban: bók)

Kb. 120 cm hosszú, karvastagságú erős fa, amelyet ma kizárólagosan a nehéz fuvaros szekereken alkalmaznak. Ezeknek ugyanis nincs fürhécük, hanem a rúdszárnynak a fejére vagy nyelvére (ott, ahol abba a rúd beilleszkedik) betétfát vagy vasból bókonyakasztót szerelnek. A bókonyon két hámfa van, azokon húznak a rúd mellé fogott lovak.

A bókony jelentősége abban van, hogy a reá fogott lovak vonóerejét mérlegkarszerűen veszi át, tehát kiegyenlíti a lépések okozta, nem mindig egyritmusú mozgásból eredő apró rántásokat. Hátránya csak annyi, hogy a szekér eleje sokkal jobban „játszik”: a rúd (szekérrúd) ide-oda csapkod, kivált egyenetlen utakon, amit azonban a lovak a nyaklóval kiegyensúlyoznak. A bókony igen régi eredetű, nemcsak Európában, hanem a magyarságnál is. Minden bizonnyal a bókonyból alakult ki a magyarság szekereinek és kocsijainak ma használatos fürhéce. Ez úgy történt, hogy a bókony két végét kikötötték az első tengelyhez, ezáltal a bókony elvesztette mérlegkarszerű mozgását, amiből csak az az előny származott, hogy a lovaknak ezután kevesebb dolguk akadt a nyaklóval, mert a rudat a megkötött bókony szilárdabban vezette.

54. parasztszekér, kocsiszekér /lásd még: szekér/

Nem is gondolnánk, de besorolását tekintve a taliga számít a ma ismert legrégebbi ember alkotta járműnek. Kezdeti formája – bár ekkor még tengely helyett egy gördülő dorongot használva – már időszámításunk előtt 7000 évvel a neolitikumban megjelent.

A taliga, vagy népies nevén a talyiga, jelentését tekintve nem más, mint olyan emberi vagy állati erővel vont kétkerekű jármű, melyet elsősorban könnyebb teher szállítására használtak. Bár hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a már sokkal könnyebb mozgatást is lehetővé tengely, illetve a tengelyen külön forgó kerék kialakuljon, a taliga hamarosan természetes részévé vált az áruszállítás ezen kezdeti időszakának. Az ember által kézzel vont taliga mellett, az állatok vontatta taligának két alaptípusa alakult ki. Az egy állat befogására alkalmas kétrúdú, vagy más néven ajoncavillás taliga, illetve az egy középső rúd mellé két állat befogására használt változat, melyeket aztán a különböző munkafolyamotokhoz még tovább igazítottak. Később, a vaskorban alakult ki a kétkerekű taligából a már jóval nagyobb teherbírású, és már négy keréken gördülő szekér. Nagyon leegyszerűsítve, a két jármű közötti különbséget elsősorban a kerekek száma (2 illetve 4), és az ebből adódó kialakítási formák jelentették.

Bár eleinte egy-egy kis szekér esetében itt is előfordulhatott még az emberi vontatás, de jellemzően nagyobb mérete már megkövetelte az igavonó állatok befogását. Ahogy a taliga, úgy szekerek elé is leginkább ökröt, szarvasmarhát, olykor szamarat fogtak, a lovas változat nem volt igazán jellemző. A lovak általi vontatás nagyobb fokú elterjedése csak később, a szekérből kialakult, és már a kényelmesebb közlekedési eszközök kifejlődését is lehetővé tévő kocsi sajátossága lett.                                                    

A szekér felépítése amennyire csak lehetett idomult a munkavégzés folyamatához, egyszerű volt, de ennek ellenére is több mint 100 fontosabb elemből állt, melyeket teljes pontossággal talán csak a készítő mesterek ismertek. A szekér részei közül a köznyelv igazából csak a fontosabbakat használta. A történelmi Magyarországon használt szekér öt főbb részt tartalmazott. Ezek voltak a két részből álló szekéralj, ami gyakorlatilag a jármű alvázának felelt meg, a szekér derekát alkotó két szekéroldal, a szekéroldalakat megtámasztó 4db lőcs, a mintegy 3 méter hosszú szekérrúd, és a szekérkerék. A Kárpát-medencében legfőképpen az a fajta lőcsös szekér volt a legelterjedtebb, melyeket a feladatok elvégzéséhez viszonylag könnyen hozzáalakíthattak akár méretében, akár a különböző oldalak használatával. Így alakultak ki többek között az olyan funkcionális változatok, mint a vasalással megerősített és nehezebb rakományokhoz használt vasas szekér, a betakarításkor vagy szénaszállításra használt hosszúszekér, a deszkás, a magasított, vagy éppen az előbbiekkel ellentétben az oldalfalaitól teljesen megszabadított pőreszekér, melyet a szekéraljon túlnyúló farönkök esetében alkalmaztak.

Jellemző szekérfajta volt még az úgynevezett fakószekér, melyet csak minimális vasalással, olykor pedig teljesen fából készítettek. Hogy mégis egyben maradjon, különféle csapolásokat és gúzskötéseket alkalmaztak, amiket aztán használat előtt jól át kellett nedvesíteni, hogy beduzzadjanak és tartsanak. Méretre és teherbírásra kisebb volt minta a hagyományos régi szekér, de olcsósága miatt a szegény parasztoknak rövidebb szállításra megfelelt.

55. kender tiló

A kender és len törésére és tisztítására általánosan használt eszköz (kendertörő). Egykarú emelő módjára működik: az egyik végén csapszeggel rögzített vágókarját (álla, nyelve) belevágják az alsó párhuzamos élek közé, hogy a keresztbe fektetett kender- vagy lenszárakat megtörje, ill. megtisztítsa a pozdorja szilánkjaitól.

Az Alföldön, főleg a Tiszántúlon általános a fogazott oldalélű tiló. Az eszköznek tiló neve az egész magyar nyelvterületen elterjedt. A szó honfoglalás előtti török eredetű, s megfelelői megvannak a szibériai nomád népek nyelvében, elsősorban bőrtörő, bőrpuhító, másodsorban kendertörő jelentéssel. A szibériai sztyeppeövezet nagyállattartó, egykor nomád népeinél (kirgizek, csecsenek, sórok, hákászok, burjátok, jakutok, darhatok stb.) általánosan megtalálhatók ezek az eszközök, s szerkezetüket és működési elvüket tekintve azonosak a tilóval, mindig fogazottak, bőrtörésre, esetleg emellett kendertörésre is használják, és népi nevük mindig ugyanannak a török szócsaládnak a származékai, amely a magyar tiló terminus előzményéül is szolgált. Azoknak a török népcsoportoknak a kultúrájában, amelyek a magyarság kialakulásában műveltségileg vagy etnikailag jelentős szerepet játszottak, szintén aktív elem volt a bőrtörő, hiszen gazdálkodásuk alapját az állattartás képezte, és jórészt az állatbőrök feldolgozása biztosította számukra azokat az anyagokat, amelyeket a földművelő népek a termesztett kenderből vagy lenből készítettek.

Az életforma fokozatos változásával, a földművelő gazdálkodás szerepének növekedésével – ami a magyarság esetében már jóval a honfoglalás előtt elkezdődött –, természetes funkcióbővülés, majd funkcióváltás útján a bőrtörő kendertörő eszközzé módosult (szöszcsávázás, törőszék). Az új funkció már nem igényelte a tilón a fogazottságot, ezért általában elmaradt róla, de ugyanakkor ki sem zárta azt, ezért egyes helyeken, pl. az Alföldön megmaradt. Nemcsak a magyarság, hanem Európa többi népe is keletről kapta a tilót. A népvándorlás során ÉK- és Közép-Európában szétszóródott keleti népcsoportok kultúrájában aktív elem volt a bőrtörő. Funkcióváltása egymástól függetlenül több helyen is megtörténhetett. A tiló továbbterjedése során már földművelő, lent vagy kendert termelő népcsoportokhoz került, s így fogazottsága lassan eltűnt, csupán reliktumszerűen maradt meg a legutóbbi időkig: pl. Tirol és Svájc határán, Schleswig-Holsteinban, Jütlandon, sőt Norvégia fjordvidékén még bőrtörő funkcióban is.

56. eke

Háziállatokkal vontatott talajművelő szerszám, a szántás eszköze. Eredete két egyszerű kézi földművelő szerszámra, az ásóbotra és a kapa ősére megy vissza.

A feltevések szerint ezeknek az eszközöknek a húzó alkalmatossággal (rúd, kötél), ill. szarvval történt ellátása eredményezte az „őseke”, az ún. túróeke elődjének kialakulását. Már legkorábbi régészeti maradványok a két alaptípus variálódásáról tanúskodnak. Az eke i. e. 3000 körül DNy-Ázsiában több gabonanemű géncentrumának, a szarvasmarha domesztikációjának és a járművontatás feltalálásának feltételezett helye közelében alakult ki. Indiában nem sokkal ezután, Kínában i. e. 1400 körül jelent meg. Európába a neolitikum vándorló földműves népességével jutott el Kisázsián és a Balkánon keresztül. A bronzkor folyamán terjedt el a kontinens minden részén. Az i. e. 2. évezred közepén már É-Európában is használták. A legrégibb európai ekeleletek között is megkülönböztethető az ásóbot-eredetre (ún. döstrupi eke – Dánia) és a kapa-eredetre (ún. wallei eke – Fríz-szigetek) valló típus.

Az első ekék valószínűleg fafejjel túrták a földet, vaspapuccsal, az ekevas elődjével csupán a vaskorban látta el őket az ember. A vaspapucsos, a földet csak föltúró-karcoló – ezáltal a talajnedvességet jobban őrző – ekék megfeleltek az ókori Mediterráneum éghajlati viszonyainak. Az eke fejlődésének forradalma Európában az ún. ágyeke kialakulásával következett be. A kontinens északi és ÉNy-i síkságain i. e. 400 körül jelentős klímaváltozás történt, csapadékosabb időjárás alakult ki. Az új eketípusnak a talaj kiforgatása, a túlzott nedvességtől óvása, a gyepképződés leküzdése lett a feladata. Ennek megfelelően az ágyekének a túróekével szemben aszimmetrikus a vasa, a vashoz új elem, a fölhasított föld fordítását segítő széles kormánylemez járult, s míg a túróekének általában nem volt csoroszlyája, a nehéz ekénél ez elmaradhatatlan tartozék.

Az ágyeke a túróekénél sokkal intenzívebb földművelést tett lehetővé. A korábbi kis, többnyire négyzet alakú parcellák helyett hosszú földcsíkokat szántottak vele. Az ágyeke az i. sz. első századokban terjedt el Ny-Európában

és a Római Birodalom szomszédos területein, sőt megjelent DK-Európában is.A kétféle eke eltérő megnevezését több nyelv máig őrzi (pl. a német Arl és Pflug). – A magyarok elődei már valószínűleg az ugor kor végén a bolgár-török kapcsolatok kezdetén dolgoztak a túróekével. Az ekés földművelést tanúsítják ebből a korból származó szavaink is: az eke, tarló, szánt. Levédiában megismerkedhettek aszimmetrikus vasú ekével is. A Kárpát-medencébe érkezve az eke ismerete bővült más típusok, elsősorban a fejlettebb ágyeke rendszeres használatával (12–13. sz. fordulójától), amint ezt a szláv nyelvekből eredő és a belső keletkezésű szavak, az eke részeinek nevei is bizonyítják: kormány, gerendely, csoroszlya (= kés, hosszúvas), patying (= gúzs) stb. Az ágyeke hazai elterjedése a középkor folyamán századokon át tartott. A 16. sz.-ban már általánosan ismerhették, azonban több korabeli régészeti lelet – melyben egymás mellett fordulnak elő a szimmetrikus és az aszimmetrikus ekevasak – tanúsítja, hogy az egységesen ekének nevezett két típust párhuzamosan használták. A 18–19. sz.-ra a túróeke teljesen eltűnt a magyar paraszti gazdaságokból, mindössze a kései, hasonló konstrukciójú ekekapa emlékeztet rá. A 19. sz. derekáig a mo.-i ekék túlnyomó többsége az ekevas és a csoroszlya kivételével fából készült. A talajviszonyokhoz alkalmazkodva kisebb-nagyobb, de nem alapvető szerkezeti és nagyságbeli eltéréssel táji és helyi típusokat alkottak: pl. a szarv és a talp egy vagy két fából van faragva; az ekének egy vagy két szarva van; egyenes vagy görbe a gerendelye stb. A faekék többnyire kerülőekék voltak, amelyekkel a szántást felváltva a parcella közepén vagy a két szélén kezdték és fokozatosan két irányból közeledtek a szélekhez, ill. a középbarázdához.

A 16–17. sz.-tól terjedt el s a hegyes-dombos vidékeken (Erdély, Felföld) használták az ágyekének speciális konstrukciójú, szimmetrikus vasú változatát, a váltóekét, melynek kormányát át lehetett fordítani a másik oldalra, úgyhogy az eke az előző vetésnyom mellett visszafelé haladt és ugyanarra az oldalra fordította a földet. A kerülő és váltóekék mellett sok faluban megtalálható volt a köztulajdonban levő határbarázdoló eke, amellyel a lakosság közös igaerővel árkokat, határjeleket húzatott ki. A faekét házi munkában minden ügyesebb parasztember kifaragta, a könnyen hibásodó alkatrészek javításához mindenkinek értenie kellett. A szántóvetőnél állandóan kéznél volt a balta és az ékes tarisznya, amelyben az erősítéshez, rögzítéshez és a mélységszabályozáshoz használt ékeket tartotta. Az uradalmak faragó béreseket alkalmaztak az ekék karbantartására. A falusi bognárok, faragó molnárok, kerékgyártók is foglalkoztak faekekészítéssel.

A vasalkatrészek többnyire a kisvasipari központok → hámoraiból kerültek ki. A vasalást mindig mesterember, a kovács végezte. A múlt század első felében a mo.-i faekék elérték a fejlődés legfelső fokát. Megtalálható volt rajtuk minden alkatrész, amelyet utóbb a vasekék is átvettek. Mo.-on a szórványos eseteket nem tekintve a faekéről a vasekére való áttérés a gazdasági szakírók és reformerek munkássága nyomán az 1830-as években kezdődött, de csak 1850 után vett nagyobb lendületet. A fejlődő hazai gyáripar előbb angol és német ekéket másolt, majd a pesti Vidats-műhelyben megszületett az első sikeres mo.-i konstrukció, a fagerendelyes vaseke, amelyet Vidats-eke néven századunk első évtizedeiben is használt a parasztság. A gyakran rendezett eke- és szántóversenyeken egyre inkább előtérbe kerültek a vasekék. Az 1871–72. évi országos statisztika szerint az ország ekeállományának már csak 48%-a volt faeke. A vaseke térhódítása még szűkebb táji keretben sem volt egyenletes. Legelőször a Dunántúlon és az Alföld Ny-i területein terjedt. Erdélyben pedig csak az 1870-es években tört be, amikor egyes közép- és Ny-mo.-i megyékben már majdnem kizárólagosan használták. A teljes váltás a múlt század utolsó két évtizedében zajlott le olyan egyöntetűen, hogy az 1900-as évek elején már csak a magyar nyelvterület K-i felén néhány félreeső községben dolgoztak faekével. A magyar paraszti gazdaságokban a Ny-európai gyakorlattal szemben, ahol a lovat sok évvel előbb az eke elé fogták, igen sokáig szarvasmarhával (ökörrel) szántottak. Hazánkban a lovat nagyobb mértékben csak a múlt század második felében kezdték a szántásnál igázni, ugyanakkor párhuzamosan a szegényebb rétegeknél terjedt a tehén igázása is. A faekével való szántás nehéz munka volt, ezért az ekék elé 4–6 ökröt befogtak. Az Alföld középső részein 3–4 egymás elé fogott lóval is húzatták az ekét, miközben az egyik lovat megülő ostoros vagy nyerges biztatta a fogatot. Az eke járulékos eszköze, tisztogató szerszáma az ösztöke. Ha az ekét tovaszállításkor nem akarták szekérre rakni, ekelónak nevezett csúsztató alkalmatosságon húzatták a kívánt helyre.

57. vonószék, faragópad, jancsika

A nagyobb erdős területeken minden mezőgazdasági gazda a maga erejéből végezte el a ház körüli famunkákat. Kaszanyél, kapanyél, ásónyél, la-pátnyél, villa, gereblye, szekérkészítés. Ezen munkák legfontosabb szerszámai a fejsze, bárd, fűrész, fúró, véső, gyalu, faragó vagy vonószék volt. Vonószéket leggyakrabban hosszú nyelek készítésénél alkalmazták, vonókés segítségével alakították ki annak kívánt formáját.

58. bricska / lengyel eredetű szó: bryczka /

Könnyű, négykerekű jármű, melyet minden esetben ló húz. Az ökör által húzott járművet általában szekérnek nevezik, jeléül annak, hogy nehéz terhek szállítására rendelt eszköz. A teherszállításra szánt járművet akkor is szekérnek nevezik, ha azt ló húzza. A kocsi szerkezetileg azonos a szekérrel, csak könnyebb, finomabb kidolgozású.

 A paraszti kocsi alváza éppen úgy két részből: kocsielőből és kocsiutóból áll, mint a szekér szekérelőből és szekérutóból. Oldalait is négy lőcs tartja, bár vannak olyan változatai is (a Dunántúlon, a Kisalföldön, Csallóközben), amelyeknek csak hátul van két lőcsük, elöl pedig két erős rakoncájuk. A kerekei is azonosak a szekér kerekeivel, csak feltűnően magasak (az Alföldön) és vékonyak. A kocsikra általában jellemző, hogy finoman megmunkált fa alkatrészekből szerkesztették, és finom a vas alkatrészük is azért, hogy könnyűek, de ugyanakkor erősek is legyenek. A kocsik különösen az Alföldön, a tanyavilágban terjedtek el, és a legtöbb változatuk is ott alakult ki. Ennek az a magyarázata, hogy a tanyák messze esnek a falvaktól, városoktól, hosszú lenne onnan a begyaloglás idő sincs rá, de a piacra és a saját szükségletre szállítandó áru is több annál, hogy azt háton vagy kari kosárban be lehetne cipelni. A kocsi tehát személyszállító és könnyű teherhordó eszköz.

A Kárpát-medencében, az alföldi sík vidékeken mindenütt az itt élő mindegyik népnél megtalálható a kocsi valamelyik változata. Vidékenként nagyon sokféle a kocsiknak nemcsak a típusa, hanem neve is, pl.: → bőrös kocsi, → bricska, → cséza, → dorozsmai kocsi, → egri kiskocsi, → görbe oldalú kocsi, → győri kocsi, → hintó, → homokfutó, → kocsiszekér, → kőrösi kocsi, → lébényi kocsi, nagyatádi kocsi, → nyírségi rövid kocsi, → somorjai kocsi, → szanyi kocsi, → vásárhelyi kocsi stb. Ezek az elnevezések bizonyos helyi típusokat, különleges felszerelésű, eredetű, rendeltetésű járműveket jelentenek, de legtöbbször a típus készítési helyét vagy a személyt, akiről a kocsit elnevezték.

Ma már kétségtelen tény, hogy a kocsi magyar találmány, helyesebben magyar kerékgyártó mesterek fejlesztették ki a szekér magyar változataiból. A hagyomány egy ideig úgy tartotta számon, hogy Mátyás király volt a kocsi feltalálója. Az igazság ebből csak annyi, hogy az ő uralkodása idején a már korábban is használt könnyű teherszállító szekérből alakult ki. Mátyás nagyon szorgalmazta a gyors teherszállítást és a nagy tömegű gyors személyszállítást, különösen amikor székhelyét Bécsbe tette át (1485-től). A király maga is szívesen használta a gyors kocsiszekeret, általában 100 ezer lépést (75 km) is megtett rajta naponta. A könnyű, gyors szekér azonban már ismert volt Mátyás előtt is. A jármű első okleveles említése 1267-ből való. Hogy ezt kocsinak is nevezték-e már akkor, nem tudjuk. A koczy alak első előfordulása 1469-ből való. A kocsi részletes leírását azonban – 1518-as évszámmal – csak Sigmund von Herberstein adta. Az osztrák diplomata ekkor Bécsből Moszkvába utazott és az út mo.-i szakaszát Kotschi Wagenen (amelyet – mint megjegyzi – így neveznek egy Budától tíz mérföldnyire fekvő faluról) tette meg. Herberstein elmondja, hogy a kocsiszekeret három ló húzta. Vasalása a kocsinak alig vagy nagyon kevés volt; négy személy fért el rajta, beleértve a hajtót is. A kocsit vagy könnyű szekeret az adatok egybehangzó tanúsága szerint a Komárom megyei Kocs falu – amely a Buda–Bécs közötti útvonal egyik állomása is volt – kézműves kisiparosai fejlesztették ki.

59. bőr kocsiülés

Az ülés vagy bak a szekér vagy a kocsi derekába készített ülő alkalmatosság. A béresek és kocsisok ritkán ültek ülésre. A kocsisok nyeregből hajtottak, a béresek pedig a szekérderékban álltak és onnan irányították a fogatot. Az utasok részére azonban ülés kellett. Az üléseket gyakran gyapjúval vagy lószőrrel tömött párnák alkották, minden különösebb ülésváz nélkül. Voltak azonban kimódolt láda- és karos ülések is.

Egyes vidékeken a szekérkast úgy készítették, hogy az egyúttal ülést is formált. Amikor már a kocsisok is a járműről hajtottak, ők az első saroglyába készítettek maguknak ülést, vagy pedig keresztben átfektettek egy darab deszkát a szekéroldalon és erre a kanca-ülésre ültek; olykor négy kapoccsal is készítették ez utóbbi üléseket, pokrócot terítettek rá, és ki is párnázták, hogy kényelmesebb legyen. 

60. szénagyűjtő /lovas gereblye/ 

A paraszti gazdálkodás több területén használt, elsősorban a levágott széna és a gabona összegyűjtésére szolgáló munkaeszköz. 1830-as években jelent meg először a lovas gereblye.

Azonban a mezőgazdasági gépgyárak által is reklámozott lógereblye, a fogatolt gyűjtőgép a 19. század végéig megmaradt az uradalmak, a nagybérlők és az úri birtokosok eszközének. Újításra fogékonyabb parasztbirtokon a 20. század elején említik először. Barcasági szász gazdák 1910-ben már többnyire rendelkeztek lógereblyével. A magyar nyelvterületen azonban a tehetősebb parasztgazdaságokban is csak 1920 után terjedt el a lovas gereblye, a fogatolt szénagyűjtő gépezet. Helyi újítás lehetett a fogatolt tarlófa.

Ezt az eszközt a 19. század derekán említik a székelyeknél. Voltaképpen egy vastag, henger alakú rúdból állt, mely „marhavontatással csúsztatva tolja maga előtt a szénát rakásra…”. Használat közben két végére állt egy-egy atyafi nehezéknek. Ilyenformán egy füst alatt a rétsimítás műveletét is elvégezték, mert elegyengették a pocoktúrásokat.

 61. göröngytörő, hanttörő, helyi tájszólásban: hembölgő

Rögtörésre, talajsimításra ritkábban magtakarásra szolgáló földművelő eszköz. Görgő, gurgó elnevezése is ismert. Hosszabb, nehéz hengeres testet, gyakran természetes fatörzset két végén keretbe vagy rámába foglalnak. Ennek kocsirúdja vagy tézslához kapcsolható alkatrésze van, ami által vontatható.

Vontatás közben a hengertest egyszerre forog és csúszik a megmunkálandó szántáson. A henger a múlt század közepétől terjedt Mo.-on az okszerű mezőgazdálkodás jegyében. Előbb kizárólag nagybirtokokon alkalmazták, parasztgazdaságokban nagyon lassan honosodott meg. A múlt század végén a Dunántúl nagy részén és az Alföld középső, kötöttebb talajú vidékein lehet számolni nagyobb arányú paraszti használatával. Ekkor még a Felföldön és Erdélyben alig ismerték. Főbb elterjedési területe a következő évtizedekben sem változott lényegesen. Szívesen alkalmazták a fölfagyott őszi vetések tavaszi elegyengetésére, a talaj nedvességtartalmának védelmére, ami talajadottságokhoz való kapcsolódását erősítette. Homokos vidékeken nem jött divatba használata, ill. a Duna–Tisza közén különleges változatát, a fogashengert honosították meg. Elterjedése a paraszti birtokkategóriákkal is kapcsolatot mutat. Elsősorban a nagy- és középparaszti réteg használta. Azonban az archaikusabb K-alföldi megyékben még az 1950-es években is ritka volt. Készítették falusi kovácsok és mesterkedő parasztemberek is. Legelterjedtebb típusának egy görgője van, de ismertek három görgős változatai is.

62. borona, fogashenger

Keretbe foglalt, elálló fogakkal ellátott, igavonó jószággal vontatott vaskos hengertest. Mo.-on a futóhomok megkötésének eszköze. A hasonló szerkezetű szerszám mint rögtörő Ny-Európában a középkor végén tűnt fel, a Kárpát-medencében azonban még a 19. sz. első felében is vontatottan terjedt.

Használata majdnem teljesen a nagybirtokra korlátozódott. A homokkötő fogashengert a múlt század közepétől használják a Duna-Tisza közének futóhomokos területén, elsősorban Kiskunhalas és Szeged vidékén. Ilyen irányú használatba vételére valószínűleg helyi találmányként került sor. A szalmával leszórt homokot hengerezték vele. Fogai valósággal „belevarrták” a homokba a szalmát és megkötötték azt. Fogashengerrel különösen az erős böjti szelek ellen védekeztek, amelyek betemették a zsenge vetést vagy elfújták alóla a homokot. Korábban a homokra hintett szalmát hasított körmű állatok (főleg juhok) ráhajtásával tapostatták be. Szeged vidékén szokás volt a szalmás homokot üres vetőgéppel megjáratni, amely hasonló eredményt ért el, mint a fogashenger. A futóhomok megkötésére szórványosan ismert a vetés tüskés ágakkal történő letakarása.

63. burgonya kiszántó eke 

Vidékünkön a legrégibb burgonyaásó technika a következő volt: kapával, oldalról a bokor alá vágtak és egyetlen mozdulattal kifordították a fészket, majd a gumókat kézzel szedték föl. Így bármilyen egyenetlen volt a sor, a fészkek egyenként történő kiásása lehetővé tette, hogy igen kevés burgonya maradjon a földben.

A szedést általában asszonyok és gyermekek végezték. Minden gumóra szükség volt, sajnáltak akár egyet is otthagyni. Az ásás műveletét a kapán kívül más eszköz nem segítette. Egyetlen gávai gazda adott számot arról, hogy rossz vasvilla hegyét begörbítette és azzal túrta, gereblyézte szét a kifordított fészket. Ötlete nem talált követőre. A módosabbak közül pedig, aki tehette, napszámosokat fogadott a krumpliásáshoz, de a nagygazdacsaládokból is rendszerint saját munkaerővel oldották meg a burgonyaszedést. A bemutatott technikát különben ma is gyakorolják, a kertbe vetett burgonyát (elsősorban az újburgonyát) így ássák ki. Minden gumó után kutattak, s így érthető, hogy nem lett egy csapásra népszerű az új módszer, a burgonya kiszántása. Rossznak tartották, legnagyobb vétkéül rótták föl, hogy elvágta a gumókat és sokat hagyott a földben, mert a szántás betemette a félig kiásott burgonyát.

A kiszántást mindegyik községben a nagygazdák kezdték el az 1930-as évek elején. Gáván és Vencsellőn szórványosan előbb is próbálkoztak (1922–1924). A közeli györgytarlói uradalomból lesték el a módszert, ahol éppen akkor vezették be újításként. Néhány vállalkozó kedvű ember azonnal kipróbálta a maga gazdaságában is, de aztán egyelőre nem folytatta. Az ekével való szántás csak az 1950-es években vált általánossá. Többféle leleménnyel igyekeztek kiküszöbölni, hogy az eke ne temesse be a gumókat. Először kötéllel, majd lánccal kötözték körül a kormánylemezt. Így a kiszántáskor már nem fordult alá nagyon a fészek. Végül legjobbnak találták, ha egy rossz kormánylemezt ketté fűrészeltek, és csak felét erősítették föl a kiszántó ekére. A fél kormánylemez csak félig fordította meg a földet, a gumók a szántás tetejére kerültek. Mások úgy mondták, hogy kiskormánnyal szántottak, azaz az ekekormány hegyét levágták, és úgy szántották ki a burgonyát. Tiszanagyfaluban sokan teljesen eltávolították az ekéről a kormánylemezt és a puszta ekevassal túrták ki a burgonyát. A felsorolt ásási technikák mind sok követőkre akadtak, elterjedtek, kezdeményezőjüket, kitalálójukat azonban nem sikerült kinyomozni.

64. fonott kamra  

Vagy inkább tároló. Hiszen a kamra általánosan elterjedt formája a lakóhelyiséggel egy alaprajzi egységbe épült önálló helyiség. Viszont nem ritkán racionálisan a bennük tárolt felszerelési anyag felhasználási helyéhez közelebb helyezik el az egyes kamrákat.

Így az elsősorban élelmiszer tárolására szolgáló kamra a konyha mellé kerül, a takarmányt, gazdasági felszerelést raktározó kamra viszont az istállók mellett kap helyet. Az itt kiállított tárgy sokkal inkább lehet utazó-kamra, melyet mintegy kocsikasként használtak, hosszabb mezei munkáknál jó védelmet nyújtott a benne tárolt élelemnek. De a kamra részeként is ugyanezt a funkciót tölthette be, felfüggesztve és lezárva védelmet biztosított.