Hagyománnyá vált falunkban, hogy kora ősszel megemlékezünk a szülőföldjüktől elszakított, deportált és kitelepített jókaiakról. Az idei megemlékezés október 9-re esett, egy kissé hűvös, de még mindig kellemes őszi estére. Az ünnepélyt az egyházi kórus nyitotta meg a Szózattal, majd Kiš Gabriel plgármester úr tartott beszédet, melyben felelevenítette az 1946-47-es eseményeket, melyek örökre megpecsételték a felvidéki magyarság történelmét. A kitelepítettek emléke előtt koszorúval tisztelgett: községünk önkormányzata, a Szövetség-Aliancia helyi képviselete, a Csemadok és a helyi nyugdíjas egyesület. A megemlékezés nemzeti imánk közös éneklésével zárult. Végezetül álljanak itt községünk polgármesterének ünnepi szavai:
Tisztelt Emlékezők!
Vannak történelmi napok, amelyek nem múlnak el az idővel.
Vannak sebek, amelyek nemzedékeken át őrzik egy közösség emlékezetét.
És vannak történetek, amelyeket nem azért kell újra és újra elmondanunk, hogy a fájdalmat továbbörökítsük, hanem azért, hogy soha többé ne merülhessenek feledésbe.
Ma a jókai magyarok meghurcoltatására, kitelepítésére és szétszakított családjaira emlékezünk.
A második világháború után nehéz és fájdalmas időszak köszöntött a Felvidék magyar közösségére. Emberek ezrei találták magukat egyik napról a másikra bizonytalanságban. Elveszíthették otthonukat, földjüket, vagyonukat, állampolgárságukat, és sok esetben azt a biztonságot, amelyet addig természetesnek hittek.
Voltak, akiket vonatra ültettek és elvittek arról a földről, ahol családjuk generációk óta élt.
Voltak, akiknek hátra kellett hagyniuk a házat, amelyet két kezükkel építettek.
Voltak, akik egyetlen bőrönddel indultak el egy ismeretlen jövő felé.
És voltak, akik maradtak – de nekik sem volt könnyű. A jogfosztottság, a félelem és a kényszerű alkalmazkodás évei következtek.
De a történelem nemcsak arról szól, amit elvettek ezektől az emberektől.
Hanem arról is, amit nem tudtak elvenni.
Nem tudták elvenni az anyanyelvet.
Nem tudták elvenni az emlékeket.
Nem tudták elvenni a családok összetartását.
Nem tudták elvenni azt az érzést, hogy az embernek van egy helye a világban, amelyet otthonának nevez.
A kitelepítettek magukkal vitték az otthon emlékét. Magukkal vitték falvaik nevét, templomaik képét, szüleik és nagyszüleik történeteit. Magukkal vitték a dalokat, a szavakat, a szokásokat – mindazt, amit egy közösség generációról generációra továbbad.
Ezért a mai megemlékezés nem csupán a veszteségről szól.
Szól a megmaradásról is.
Arról, hogy egy közösséget nem lehet pusztán rendeletekkel, határokkal vagy kényszerrel eltörölni. Egy közösség addig él, amíg vannak, akik emlékeznek, beszélik a nyelvét, őrzik hagyományait, továbbadják történeteit, és szeretettel gondolnak azokra, akik előttük jártak.
Ma fejet hajtunk azok előtt, akiknek szenvedést és igazságtalanságot kellett elszenvedniük.
Emlékezünk azokra, akik soha többé nem térhettek vissza szülőföldjükre.
Emlékezünk azokra, akik idegen helyen építettek új otthont.
És emlékezünk azokra is, akik itt maradva őrizték a magyar szót, a kultúrát és a közösséget akkor is, amikor ez nem volt könnyű.
Az emlékezés azonban nem a gyűlöletet szolgálja. Éppen ellenkezőleg. Azért emlékezünk, hogy megértsük a múltat. Hogy tiszteljük az áldozatokat. Hogy felismerjük: az emberi méltóság, az otthonhoz való kötődés és a közösséghez tartozás olyan értékek, amelyeket mindenkor védenünk kell.
Legyen hát ez a mai nap a csendes főhajtás, az együttérzés és a remény napja.
Mert amíg emlékezünk, addig azok, akik előttünk éltek, nem tűnnek el nyomtalanul.
Hajtsunk fejet előttük kegyelettel.
