A Nagy Háború, amelyet a korabeli ember még „minden háborúk végét jelentő háborúnak” hitt, 1918. november 11-én ért véget. A compiègne-i erdőben aláírt fegyverszünet a modern történelem egyik legemlékezetesebb pillanata lett: a frontokon lassan elnémultak a fegyverek, miközben a hátországokban féktelen örömünnep tört ki.
Ahogy a hír eljutott a frontvonalaktól a nagyvárosokig, a világ néhány órán belül egyetlen hatalmas ünnepi forgataggá változott. Londonban, Párizsban, New Yorkban és Sydneyben az utcákon táncoltak az emberek – katonák női kalapban, nők katonasisakban, gyerekek zászlókkal, öregek könnyekkel a szemükben. A harangok zúgtak, a kocsmák megteltek, a bor, a sör és a pezsgő patakokban folyt. Egyesek a templomokba siettek hálát adni, mások a téren ölelték magukhoz a vadidegeneket. Sokan itták magukat mámorosra – nem a győzelem, hanem a túlélés örömére. Voltak, akik hangosan nevettek, mások némán sírtak: mindannyian érezték, hogy valami véget ért, amit soha többé nem akarnak átélni. 1918. november 11-én a világ egyszerre volt részeg és boldog, gyászoló és reménykedő – egyetlen hatalmas, könnytől és nevetéstől elmosódott emberi ünnep lett a béke napja. A fegyverszünet nemcsak a háború végét, hanem az emberiség újraéledését is jelentette: egy pillanatot, amikor az egész Föld együtt sóhajtott fel – „Vége van.” Amikor az utolsó harangszó is elhalt, a városok lassan elcsendesedtek.
A háború véget ért – de a béke csak most kezdődött el, és kevesen sejtették, milyen törékeny lesz. 1918. november 11-e mégis örökre bevonult a történelembe, mint a nap, amikor a világ egyszerre lélegzett fel.
Emlékezzünk ezen a napon a mindenkori háborúk áldozataira.
/forrás: internet/
